Már több, mint egy hete, hogy Totti itt hagyott minket, és ezalatt az idő alatt mindannnyian számot vetettünk, milyen lesz a jövő nélküle, és mi az, ami itt marad velünk. Totti egy megkerülhetetlen figura az egyetemes labdarúgás, az olasz futball, és méginkább az AS Roma történelmében. Egy szubjektív visszatekintés következik, ahol a világraszóló számok és statisztikák maximum csak mellékszereplők.
Amikor valaki külföldi csapatnak szurkol, általában a sikeresség, a stílus, a klub identitása az ok. Az én korosztályom Roma szurkolóinál ez Totti volt. A legelső emlékem a nemzetközi labdarúgásról kilenc évesen a 2002-es világbajnokság, ekkorra datálható a megismerkedésem a kapitánnyal is. Tulajdonképpen egy VB matrica az oka, hogy Roma szurkoló lettem. A szekrényem falára valahogy kikerült egy kép, amin Totti vezette a labdát, és azonnal megtetszett a hosszú haja, elképesztően vagánynak találtam. Ennek hatására utánanéztem a pályafutásának, a Roma történelmének, a klub ikonikus játékosainak, a városnak. A világ legmenőbb helyén játszik a világ legmenőbb futballistája.
Mondhatni tehát, hogy amikorra kinyílt a szemem a focira, addigra hősünk már túl volt pályafutása több fontos momentumán is. Egyfelől sajnálom, hogy nem láthattam a felemelkedését a Romában, amikor megörökölte a 10-es számot a példaképétől, Gianninitől – egy éves intermezzót leszámítva, amikor Fonseca viselte -, hogyan lépett előre Zeman rendszerében a balszélre, miként nyújtotta közmondásosan a valaha volt egyik legjobb irányító teljesítményt a 2000-es EB-n, ahol egy nyavalyás aranygólon múlt az aranylabdája, és ahol elhangzott a címben feltűntetett elképesztően vagány mondat. Nem láttam élőben az együttműködését Batistutával, és így a 2001-es Scudettót. Volt azért így is, ami kárpótolt.
Ha Tottiról egy szóban kéne megemlékeznem, azt mondanám, önazonos. Sosem tettette magát, nem volt meg benne az az olaszos belterjesség, ami miatt sokan érinthetetlennek számítottak a Serie A-ban. Ha kellett, simán beleszállt Pirlóba is egy meccsen, és sosem rejtette diplomatikus véka alá a véleményét. Talán nem is tudta volna. Persze, nem könnyű megvédeni, amit Poulsennel vagy Balotellivel csinált, de aki szereti, az ezekkel együtt szereti. Ő az, aki egy agyonranyert Roma-Juventuson elküldi Iulianót a fenébe, de az is ő, aki a róla szóló ostoba vicceket csokorba gyűjti, könyv formájában kiadja, és rászoruló gyerekeknek adja a bevételt.
Tottit nagyon sokan ócsárolják, és távol álljon tőlem, hogy bárkit pszichologizáljak, de élek a gyanúval, hogy a féltékenység is mozgatórugó. Habár a piszkos ügyektől mindig távol maradt, ez nem volt elég ahhoz, hogy ne legyen közellenség, és nevetség tárgya. Bár a játékába sosem tudtak igazán belekötni, pár éve megkapta, hogy világéletében lusta volt, és nem hajtott az edzéseken. Ez különösen komikus, tekintve, hogy a topligák legidősebb mezőnyjátékosa, és 33 éves kora fölött több, mint 120 gólban vállalt szerepet. Olyan statisztikai adatokat szállított évről évre, amit ilyen idősen Messin és Ronaldón kívül senkitől nem fogunk látni. Kár, hogy nem volt szorgalmas az edzéseken, akkor talán 50 éves koráig is csodálhatnánk.
A karrierje során egyszer játszhatott nemzetközi szinten is igazán kiemelkedő csapatban, a Scudettót nyerő Romában. Zseniális számokat produkált, és ezt méginkább kontextusba helyezi, hogy milyen körülmények között. Úgy szerzett több, mint 300 gólt, hogy igazi csatárt sosem játszott, és pályafutása felét irányító középpályásként töltötte. Hol a balszélről kellett befelé húznia a két csatár mögé, hol eleve onnan szervezte a játékot, de a kétezres évek közepéig nem volt a mai értelemben vett támadó. Spalletti 2005-ben félig-meddig kényszerből újra feltalálta a hamis kilencest, amit anno Hidegkuti Nándor szerepére írtak, és azóta nem is nagyon használta senki. Amikor Totti korszakosságáról beszélünk, az nemcsak szimbolikus korszakosságot jelent, úgymint klubhűség, hanem a szó szoros értelmében meghatározott egy futballtörténelmi korszakot. Rendszeresen visszalépett a támadóközéppályások vonalába, területet csinálva a szélről és középről érkező játékosoknak. Azóta láttunk már egy Barcelona dinasztiát, ami többek között erre épült, láttunk Európa Bajnokságot nyerni csatár nélkül, és akármerre nézünk, egyre ritkább az igazi center. Nem rugaszkodunk el nagyon a valóságtól, ha azt mondjuk, a mai napig hatással van a futball alakulására.
Nem tudnám letagadni, hogy van bennem egy sértettség, amiért nem a megfelelő helyen kezelik Tottit. Folyamatosan olyan játékosokhoz hasonlítják, akik hozzáképest tucatszor jobb körülmények között töltötték el a pályafutásukat. Totti nem játszhatott Zidane-okkal, Pirlókkal, Kakákkal végig, és nem ugyanaz a Romához hűségesnek lenni, mint a Juventushoz vagy a Milanhoz. Ha megnéztek egy összeállítást Totti játékáról mindig találtok olyat, hogy megmagyarázhatatlan megoldással hozza helyzetbe a társait, akik már a könnyebb munkát nem tudták elvégezni.
Nehéz pár mondatban összefoglalni, hogy mit adott nekünk, Roma szurkolóknak Totti. Egy futballklubnál semmi sem állandó, csak a szurkolók. Ez a Románál is így van. De Totti amellett, hogy a csapat legjobb játékosa, igazából mindig szurkoló volt. Ha nem lett volna az, elment volna a Real Madridhoz vagy a Manchesterhez, és talán már hat-hét évvel ezelőtt visszavonult volna. Szerencsésnek érzem magam, hogy láthattam a kedvenc csapatom legnagyobb játékosát élőben játszani. Kicsit sajnálom az Újpest szurkolókat, hogy nem láthatták Szuszát vagy Zsengellért, a Honvéd drukkereket, amiért nem követhették végig Puskást vagy Bozsikot. Személy szerint, amióta focit nézek, mindig ott volt Totti, nehéz lesz megszokni, hogy már nem számolhatunk vele. Mindenkinek a gyerekkori hőse a legnagyobb, de Totti túlmutat ezen, ő valóban a valaha volt egyik legnagyobb játékos. Mindenben jó volt, ami futball, jól lőtt, gyors volt, technikás és eszes. A labda mindig engedelmeskedett neki. Ha a két, számomra leginkább meghatározó momentumot kéne megemlítenem, a Iulianós esetet, és az Inter ellen lőtt átemelős gólját mondanám. Ebben a kettőben benne van Totti esszenciája.
A kulcsszó az önazonosság. Értékvesztett világban élünk, ahol mindenkinek és mindennek megvan az ára, ‘neve, ha van, csak áruvédjegy, mint akármely mosóporé‘, de Totti sosem felejtette el, hogy hol a helye. Ugyanaz az egyszerű római gyerek maradt, akit nem tudtak megvenni. A pénz, a trófeák és a csillogás helyett a szívére hallgatott, és a saját útját járta végig. Nincs kétségem, ha elmegy a Real Madridba, akkor is a labdarúgás aranyoldalain jegyeznék a nevét, de az nem ő pályafutása lett volna. Tottiról mindenkinek a Roma jut eszébe, és a Romáról Totti. Ezt 26 éven, majdnem 800 mérkőzésen keresztül nem tudta megingatni semmi, és bár nem nyert sok kupát, megnyerte a modern futball legnagyobb csatáját.