Egy hónappal ezelőtt egy Juventus elleni döntetlennel vonultunk a válogatott szünetre. Akkor az eredmény és a látottak is azt mondatták az emberrel, hogy jó úton járunk. Aztán persze történt, ami történt…

…Most egy válogatott szünetből visszatérve ekkora viharra nem számíthatunk – nem mintha számítottunk az előzőre – viszont hangulatunk nem is oly reményteli, mint anno: a Venezia nyögvenyelős legyőzése és az Elfsborg elleni botrányos SEMMI után, a Monza ellen már kötelező lett volna győzni, ami hát jól nem sikerült. Most pedig egy kemény dömping veszi kezdetét, tényleg 3 naponta meccsekkel, rangadókkal. Nem tudom mi lesz, de egy biztos: ezt most nem várjuk, ez most csak úgy jön…

Juric az első meccsen megtette, amit megtehetett. Viszont róla lehetett tudni, hogy nem a Mindenáron Támadó Futball nevű terrorszervezet felesküdött tagja, nem öngyilkos osztagokként küldi előre szélsőinket; nem „ha lőnek egyet, mi is lövünk” elvet vallva szeretne Dovbykből gólkirályt faragni. (Igaz, látszatra még akár lehetne is.)

Juric szereti az agresszív letámadást: az ellenfél labdakihozatalakor egy-egyezésre, és felívelt labdára kényszeríteni őket. Gyakran Ndickanak jut a szerep, hogy megbirkózzon az ellenfél középcsatárával, amit sajnos annyira jól nem áll az elefántcsontpartinak: fizikailag képes alulmaradni, néha lefordulnak róla, de legtöbbször a probléma, hogy nem megfelelően támadja a labdát (magyarul a megelőző szereléseket nem vállalja, vagy épp lemarad). Mondom ezt úgy, hogy ilyen akciókból sem a Monza, sem igazán az Elfsborg nem tudott veszélyt kialakítani, viszont a Venezia igen. Köszönhető annak, hogy Pohjanpalo nem olyan robosztus testfelépítésű, cserébe nagyon sokat mozgott vissza és ez bizony kegyetlenül próbára tette a Róma védelmét, ami az első félidőben nem igazán szuperált.

A Monza ellen más jellegű problémák jöttek elő, vagy, hát előjöttek? Igazából a házigazdákban nem lakozott semmilyen veszély, csak a semmiből volt két ordító ziccere. Mit lehet erre mondani? Mert túlzás lenne azt állítani, hogy nem védekeztünk jól, csak, ugye, ha elöl nem rúgjuk be a félig kidolgozott lehetőségeket, és hátul nem zárunk tökéletesen, akkor nem sokat ér ez a dolog.

Pedig az előre játék határozottan javult: gyorsabb labdajáratás, sok emberes mozgások, kényszerítők, beadások, távoli próbálkozások. Nem nagy lehetőségek, mégis változatosak, (tehát nehéz lesz majd felkészülni belőlük, ha egyszer majd pontosabbak leszünk), és ugyan a minősége hagy némi kívánnivalót, de azért sem lenne lehetetlen, hogy ezekből több gólt is szerezhettünk volna.

Az első félidő első felében nagyobb intenzitással játszottunk, kontroll alatt tartva a mérkőzést. A második játékrészben aztán kicsit talán mi is visszább vettünk a letámadásból, vagy a Monza akart többet a meccstől, de sokkal nagyobb helyek keletkeztek az ellenfél védelme mögött és sokkal direktebben lehetett felpasszolni a labdákat Dovbyknak, aki szerencsére tényleg elkapta a fonalat. Igaz, az első helyzeteit ő sem rúgta be, de az látszik rajta, hogy tudja mit csinál, és nem félt a hátára venni a felelőséget sem: a gól előtt inkább addig tologatta a labdát, amíg tökéletes lövőhelyzetet nem teremtett, ahelyett, hogy Pellegrininek leadta volna.

Bevallom, elkövettem azt a hibát, hogy megnyugodtam. Ilyen fölény mellett, az ellenfél ilyen kilátástalan játékával azt gondoltam a mérkőzést most már letudjuk valahogy. Nem így történt: egy sima beadás, amiben Ndicka megint vastagon benne van (nem támadta a röviden a labdát), ahogy Celik (későn lépett ki a beadásra)és Zalewski (nem zárta ki Dany Mottat) is hibázott. Viszont ezek mind nem égbe kiálltó bakik, és Svilar közbelépése is kiderült, hogy teljesen felesleges, sőt káros volt! (Egyszerűbb lett volna, ha megdicsérem Angelinot, ő volt az egyetlen, aki tudta mit kell csinálni.)

               Ez mondjuk valóban a pech kategória. Nekem ugyanez a két meccsen elkövetett két bírói ítélet is. Tudom, ez most furcsán hangzik: hogy mondhatom két rossz döntésre ezt (amiből az egyik mondjuk véleményes). Én abból indulok ki, hogy szerencsétlen, hogy ezek most estek meg (pl. most sorsoltak nekünk egy túlbuzgó VAR-ost az Elfsborg ellen, meg egy rosszindulatút Monzaba); valamint nekünk (mármint a stábnak) erre konkrét ráhatásunk nem lehet, a játékosok valódi teljesítményüktől független tényezők.

Ahogy De Rossi kinevezése utáni időkben mennyire szerencsénk volt az ellenfelek helyzetkihasználásaival (na és a sajátunkkal is), most azt érzem minden ellenünk fordul. Juric küzd, valamit még hozzá is ad, ahogy a csapattagok is hajtanak becsülettel, de képtelenek átfordulni pozitív irányba, és sorozatban nyerni a meccseket…

Márpedig az idő elfogyott, nem kifejezetten férnek bele a hibák még a rangadókon sem. Most éppen rangadó jön majd (vasárnap 20:45-kor): a címvédő Inter Rómába látogat (ahogy elnéztem csak internetes közvetítés lesz! Az NFL küzdelmei hívogatóbbak még egy olasz rangadónál is!). A Milánói kékek kicsit fásultabban kezdtek, mint tavaly, de Inzaghi együttesének tulajdonképpen nincs oka panaszra: a Bajnokok Ligájában a Manchester Cityvel idegenben remiztek, a belgrádi Crevena Zvezdat meg hazaküldték, hogy csillagokat láttak. A bajnokságban két rosszul eső döntetlen és egy határozottan fájó vereség (Derby della Madonnina) mellett azért 4 győzelem, ez nem rossz mérleg.

A kihívás tehát nem csekély, a Juve ellen a szép játékot még lehetett is díjazni, mostanra azonban elmondható, hogy ha szeretnénk még valamit ettől a szezontól, akkor a döntetlen már nem jó pont az együttesnek!