„Talán utolsó fellépésére készül a veterán gladiator. A rutinos, minden hájjal megkent harcost csak a legvégén, a fináléra engedik be. Addigra a kezdetben is elég ellenséges, és vérmes tömeg már beleunt a látottakba, tehetetlen dühét ráöntené valaki másra. VALAKIRE. Hősünk ekkor lép be a száraz küzdőtérre; ellenfelei fáradtan, izzadva a hőségtől és az eddigi komoly fizikai megpróbáltatástól most megállnak egy pillanatra, összenéznek. Szemükben új tűz lobban, biccentenek egymás felé, mindenki tudja mi a dolga: Őt kell eltakarítaniuk! Az edzett harcosunk, azonban tudja ezt. Még mindig elég gyors és technikás, habár megkopott az évek során, de azt is pontosan tudja, egy kicsit lenézik már. Most harcba indul, lerántják, de továbbviszi az akciót, utolsó leheletével még gólpasszt ad a termetes szláv harcosnak, aki történetünk elején éppen csak belehurcolják ebbe a világba. Több ez mint, egy jó labda, ez egy staféta átadás, és egy ellenfélnek bevitt kegyelemdöfés egyszerre. A tömeg megdöbben, majd szinte megőrül, éljeneznek. Akik, ellene voltak fölállva tapsolnak, virágok repülnek a stadion gyepére. Dybala ott fekszik, arccal az égnek és magában mosolyog; várja, hogy hordágyon vigyék le, kísérve az ellenfelek és barátok hosszú elismerő pillantásával. A sorfal összezárul, hősünk búcsúzik…”

Na, körülbelül így nézne ki egy hollywoodi forgatókönyv a Cagliari elleni meccsről, ha a Gladiator alkotói (Gladiator 3? Mondjuk azt sem értem a kettőt mi indokolta?) írták volna. A keserű valóság azonban szokás szerint nem ez, pedig lehetett volna nagy ívű szép történet is belőle. Lehetett volna…

Szépen sorban haladva: augusztus 20-a van, ami az új kenyér ünnepe (is), aminek természetesen van szakrális jelentősége (mint minden ünnepnek, kereszténységtől függetlenül), a számunkra ezt a szakralitást megtetézte az AS Roma szezonkezdete is. Szép előjelek. Sajnos, a kenyérről kiderült, hogy azért ez még nem sült meg igazán, bár az alapanyagok – feltételezhetően – elég jók voltak.

Történetünk azonban inkább azzal kezdődik – miként az előző posztban nagyszerűen és részletesen szó volt róla – hogy egy elég érdekes, és szerintem jó átigazolási szezon vége felé, tulajdonképpen bizakodva nézhettünk farkasszemet a következő szezonnal (képzavar, és szópoén). Ekkor jöttek a furcsa hírek Dybala távozásával kapcsolatban, amit az ember nehezen tudott elhinni, értelmezni. Volt/van itt minden: Dybala félreértette DDR szándékait a Cagliari elleni meccs előtt, csilliárdos ajánlat, De Rossi magyarázkodása (amiből nem derül ki, hogy szeretné, ha maradna, vagy sem), anyagi lehetőségek, és már új érkezők nevei is. Az kétségtelen, hogy akinek némi lelkiismerete van, az leírta, hogy fogalma sincs Dybala távozik, vagy marad-e szeptemberben. Rövid időn belül erre persze választ kapunk majd, személy szerint én örülnék, ha látnánk még Roma mezben, még, valamelyik Arénán is (ismét szópoén).

A gond az, hogy a Cagliari előtt és utáni sajtótájékoztató is főleg ebben a mederben zajlott, ami nyilván nem tesz jót, sem magának a játékosnak, sem DDR-nek, sem a csapatnak. Ugyanis a lényeg továbbra is az, hogy elkezdtük a szezont, mégpedig elég közepesen.

Ehhez kellett az, hogy nagyon lassan járattuk a labdát, illetve Davide Nicola irányította Cagliari nagyon masszívan védekezett. Igazi retiarius-ként harcolva (mint amolyan hajósnemzet, szigonnyal és hálóval) távol tartott minket a 16-os környékéről, ugyan a tényleges magas labdaszerzések nem voltak, és ezzel közvetlen veszélyt nem igazán jelentettek, de gyakorlatilag megfojtották a labdakihozatalainkat. A felpasszolt labdáikkal rendszeresen a gyors és agilis Luvumbot keresték, és sajnos túl sok esetben találták is meg. Aztán a második játékrészre már – elsősorban Mancini révén – szigorúbb őrizetet kapott, illetve Cristante is megtalálta mit is kéne játszania.

Itt egy kitérő: az első félidő gyenge játéka szerintem elsősorban a középpálya közepének köszönhető. Cristante lassú volt, és körülményes (mint általában mindig), egyszerűen nem volt váratlan a passzaiban, így Le Fee-nek jóval többet kellett hátralépnie és összeségében ketten (Souleval közösen hárman) nem tudták nagyon Pellegrinit, vagy Dovbykot megjátszani. (Ez passz kísérletben Cristante 27, Le Fee 22, Soule 20, míg Pellegrini 15, a magasabban helyezkedő Zalewski 12, Dovbyk szintén 12. Ennél még siralmasabb, ha a sikeres passzokat nézem: sorban 26 [C], 15 [LF], 17 [S], 12 [P], 9 [Z], és 9 [D]. Cristante gyakorlatilag nem vesztett labdát, de nem is kockáztatott, Le Fee igen, de pontatlan volt, Pellegrini pedig elbújt, mikor labdához jutott kevés érdemit mutatott.)

Így helyzetünk talán csak egy akadt, egy kontra után, amit Zalewski kissé magasan adott be Dovbyknak. Míg a másik oldalon pár távoli lövésről beszélhetünk. Dovbyk nekem elsőre kicsit gyámoltalannak, vagy inkább nagyvonalúnak tetszett a csapattársakkal szemben: kevés fejpárbajba ment bele (igaz nem is volt sok lehetősége), ami labdát kapott, attól egyből szabadult is (17 érintés az első félidőben, amiből ugye 12 passzkísérlet).

Aztán a második játékrészre feljavultunk. Sikerült a szélen és középen is bemozogni a középpálya és a védelem közé. Volt egy veszélyes Soulé, és hasonlóan jó szögből, de gyengén leadott Zalewski lövés. Aztán a mérkőzés legnagyobb lehetőségénél (Zalewski beadása, Dovbyk elengedi és Pellegrini becsúszva lő) én megint azt éreztem, hogy a srácok nagyon rendesek egymással, de messze nincsenek összeszokva. A beadás után konkrétan megtorpan Pellegrini, mert nem tudja, hogy az ukrán centerünk mit fog tenni: visszaadja lövésre, elengedi, vagy átveszi. Ha folytatja a mozdulatsort, akkor simán bepasszolhatta volna a kapuba a labdát, vagy akár továbbtolja, így lett belőle egy nagy semmi, ami elsősorban Pelle „érdeme”, neki kellett volna határozottabbnak lenni.

De Rossi érezve, a fáradó ellenfelet új harcosokat küldött be: Le Fée helyett Baldanzi, Zalewski helyett az említett Dybala pályán. A lengyelnek egyébként nem volt ez egy rossz meccse, igaz nem volt sokat játékban, de a kulcsmomentumok igazából tőle jöttek, amikor Soulé került ki a jobb oldalra ő sem tudott többet felmutatni (igaz neki nem ideális ez a pozíció és fáradt is volt már ekkor). Amit viszont szomorúan konstatáltam: nem volt érdemi formáció váltás, csupán stílusban jött új ember (a francia helyére Pelle lépett hátra, Baldanzi pedig elfoglalta Lorenzo helyét, amivel támadóbb szellemű csapat lett). Ennek megfelelően az ellenfél 5-10 perc után lereagálta az érkezőket. Dybala például egy remek beívelése után Dovbyk fejelt kapufát, de utána az argentin is eltűnt.

Egy szó, mit száz csalódás volt. Azt lehetett érezni DDR szakmai stábjának szerint megvan a frankó fegyver, mivel szerzünk gólt, csak épp helyzet sem nagyon lett belőle (az eredmények 1,25-ös XG-t mond, a fotmob 0,94, a whoscored 1,22-t, egyik sem sorjázó égbe kiálltó ziccerekről beszél), de azért nyerhettünk volna. Engem nagyon zavart az utolsó pillanatos cserék is, főleg, hogy azok is posztra történtek, meg sem próbáltunk valami mást bemutatni, aminek megmondom őszintén nem tudom mi az oka. Tavaly De Rossi előszeretettel váltogatott formációt – embert – stílust, idén a félig működő (a védekezéssel nem volt probléma), friss emberekkel tartott ki gyakorlatilag a végéig. Mintha ez a meccs még mindig a felkészülési időszakhoz tartozna, és egy kicsit gyakorolni hagyta volna a pályán a csapatot.

Ugyan tragédia nem történt. Az ellenfél sem győzött (bár egytisztességes gladiator viadalon kikövetelték volna mindkét fél ledöfését), ahogy sokan mások sem az első fordulóban. Köztük ellenfelünk az Empoli sem. Ők játszottak egy még nálunk is felejthetőbb mérkőzést a Monza csapatával, ahol érdekes módon a két új tréner egyike sem ülhetett le a kispadra (a Monzanal Nesta, az Empolinál D’Aversa nézhette magasabbról csapata első bajnokiját).

Mert, hogy új edző nem kevés akad jelenleg az olasz mezőnyben. Ezek egy része már bizonyított és tapasztalt (Conte, Italiano), akár a Serie A-ban is (Runjaicnak van elég komoly német másodligás és lengyel múltja).

A tapasztalat önmagában pedig nem minden. Motta, De Rossi, vagy akár Palladino tehetségét nehéz elvitatni, pedig alig van 50-100 komolyabb összecsapás a hátuk mögött (mindenhova betettem a másodligás szerepléseket is, innen a nagy számok). A kérdés az, hogy ki lesz, aki gyorsan és eredményesen lesz képes felpörgetni az együttesét, jelenleg ugyanis nehéz megjósolni, hogy ki, mit szeretne játszani csapatával.

D’Aversa karrierjét például nem lehet a legnagyobbak közt emlegetni. Számos alsóházi együttesnél bukott már meg, és most sem vállalt könnyű feladatot: az Empolit próbálja benntartani (a leggyengébb játékoskerettel bír, a második legkevesebb fizetéssel, ráadásul a tavalyi kezdő 90%-a kölcsön volt, és távozott), mert gyakorlatilag egy új csapatot kell felépítenie.

Első körben pontot szereztek, és ennél szerintem többre aligha vágynának ellenünk sem. Nekünk pedig sokkal jobb játék kell majd, mert erényeik hasonlóak, mint a Cagliarinak. A gyorsaságot leszámítva. Inkább egy andabatae gladiatorra hasonlít, akik teljes testpáncélban, de tökéletesen vakon küzdöttek (sisakon kémlelőnyílás nélkül) egy szál tőr segítségével, általában egy hasonló ellen. Elég szomorú küzdelem, mindenfajta elismerés, szépség és technika nélkül vagdalkozni és tapogatózni, hogy pusztán életben maradj a következő 15 percben.

A hétvégén egyébként az egyik legveszélyesebb játékosuk Ola Solbakken volt, aki beállva mentett egy nagyot utolsó emberként, és volt két szép megmozdulása. Rá talán most is érdemes figyelni lesz figyelni (gyanítom nagyobb szerepet kap majd), de igazából tényleg kár bárkit, vagy bármit kiemelni a játékukból. Csak rajtunk fog múlik a dolog.

A hagyományos televízióban a mérkőzést majd jól nem adják (Napoli-Bologna talán érthetően eladhatóbb találkozó), szóval csak a Net+-on követhető itthon. Nem beszélnék rá senkit az előfizetésre (mert szerintem aránytalanul drága), marad majd jobb esetben a stream, amiben én személy szerint nem tudok segíteni, de talán a blog bajtársiasság majd segít.

ROMA – EMPOLI, VASÁRNAP 20:45!