Jogos felvetésként találkoztam a fórumon azzal, a jelenséggel, hogy az utóbbi időben inkább csak akkor élénkült meg a diskurzus, ha a csapat nem hozott valami elvárt eredményt. Én személy szerint magam is érzem, hogy a lelkesedésem nem túl magas, ha csak a 90. perc után tudunk valami csoda folytán (vagy annak tűnően) fordítani a Lecce ellen, esetleg két randa gólt betuszkolunk a Sassuolonak, hogy aztán egy rangadón úgy játszunk, mint egy friss feljutó, aki örül annak, ha nem tömik ki. De valljuk meg magunknak őszintén, érthetetlen, hogy minden versenysorozatban állva, miért ugrottunk elég negatív hangulattal ebbe a mostani kemény adventi-újévi rangadósdiba (tisztelet a kivételnek természetesen)?

A kérdést nyilván megközelíthetnénk a tömegpszichológia-szociológia, vagy egyéb áltudományok felől is, de sokkal inkább foglalkoznék a csapattal, és Mou-val. A vele szemben megfogalmazott elvárásokkal, és eredményesség – eredménytelenségével.

Annál is inkább, mert azon szerencsés helyzetbe kerültünk, hogy egymás után két közvetlen riválissal játszunk, ráadásul két olyan csapattal, mely idén nagyon más megítélés alá esnek. Elsőnek a Bologna lesz az ellenfél, aki az idei kiírás meglepetéscsapata kitüntető címért, és egy európai kupasorozatban való indulásért szállt harcba. A másik pedig az a Napoli, aki a tavalyi tényleg lenyűgöző idénye után, küszködik, immáron Walter Mazzarrival. Ezekhez képest hol állunk mi, most egy kicsit a számok nyelvén, majd legközelebb kicsit taktikailag.

A lemenő napnak is van ereje

De, lépjünk egyet vissza: a tavalyi szezonra. Azt hiszem mindenki számára világos volt, akkor és most is, hogy a Napoli egy olyan szezont fut, ami egyáltalán nem reális, és gyakorlatilag megismételhetetlen.

[Itt jegyezném meg, a transfermakt-nál ravasz emberek dolgoznak utólag visszapörgetve a 2022-23-as szezonnál az végi értékek szerepelnek, ahol a Napoli a legerősebb kerettel rendelkezik. Persze a szezon előtt még Osimhen sem 120 milliós volt, „csak” 65; vagy Kvárácskélia is gyorsan 35-re változott szeptemberben, de még így is messze van az év végi 85-höz képest.]

Habár az egyik legjobb kerete volt, de még az egyébként tényleg remek teljesítményét megfejelte azzal, hogy szinte minden bejött nekik: több gólt rúgtak, kevesebbet kaptak, és sokkal több pontot szereztek, mint azt statisztikailag elvárható lett volna.

Ezek után állt fel Spalletti, és a Napoli folytatta azt a fajta játékos politikát, amit eddig is: egy nagy név beáldozása (Kim a Bayernbe); a peremjátékosok pénzzé tétele (Lozano, Petagna, Luperto); pótlás (Natan, a RB Bragantinotól); és fiatal tehetségek felvásárlása (Lindström, Cajuste, Caprile). (Mellettük némi kifizetés tavalyról, mint Simeone, vagy Raspadori). Valamint kinevezték Rudi Garciat! Hogy miért őt, az számomra nagy rejtély, de az még nagyobb, hogy aztán miért állították fel?

Az kétségtelen, hogy a csapat stílust váltott. Maradt továbbra is a labda tartása (56,6%-ban náluk a játékszer a meccseiken, az előző játékrendszerben a 59,3%-hoz képest visszafogottabban ugyan), és a nagyon masszív védekezés: tavaly átlagosan 9,6 lövést engedett az ellenfeleknek (csak a Fiorentina kevesebbet), idén 10,2 (az Inter és mi tudunk jobbat felmutatni). Óriási különbség azonban, hogy ezekből tavaly egész évben lett 28 gól, idén pedig már 18-nál járnak (majdnem 4-gyel többet kapva, mint az „elvárható” lett volna, „pont” annyival, amennyivel kevesebbet egy évvel korábban).

Ami nagy változás még az a direkt szerelések: tavaly 15 meccsenkénti átlaggal a Serie A végén állt, idén viszont 17,1 a mezőny legtöbbje, holtversenyben.

Ezzel párhuzamosan a játék képe is belassult, egészen pontosan beállt egy szintre: tavaly gyors támadás után 29 kapura lövésük volt (amiből 2 gól esett, 4,40 XG-vel), lassúból pedig 57 lövés és 5 gól (a várható gól 5,22). Idén gyors akció végén 7 lövés és 1 gól (1,43 XG), lassúból 16 lövés és szintén 1 találat (1,57 XG). Ráadásul ezek nem is akkora helyzetek, hiszen a várt gól mennyiséget is hozzák (az egyéb lövések tavalyi 528 – idei 238 tulajdonképpen arányaiban megfelelőek, így a bajnokság feléhez közelítve, így mennyiségileg nem változott nagyot). A Napoli tehát kissé monotonná vált.

Garcia menesztése (ami nem igazán érthető, tekintve, hogy a 6. fordulótól az Inter után a második legmagasabb XG-vel, és a harmadik legnagyobb XPts-sel rendelkezik a csapat) után Mazzarri még keveset tudott hozzátenni ehhez a csapathoz. Megverte ugyan az Atalantat, kikapott az Inter és a Juventus ellen, de igazából csak az első meccsen játszhatta azt a csapat, amit valószínűleg a Miszter szeretett volna. Ekkora épült fel Osimhen, és a bal szélen legalább Oliveira rendelkezésre állt. Garcia utolsó meccsein Raspadori játszott hamis 9-est, (ami ismét csak a francia mellett szól); Mazzarrinak pedig a bal szélen jutott elég nagy űr, hiszen Rui és az említett uruguayi is maródi, helyette Natan lépett ki oda; Mario Rui egyébként ellenünk már fel fog épül).

Éppen a rettenetesen kicsi merítés miatt írom le félve, de mégis megkockáztatom Mazzarri szélsőjátékának pedzegetését. Míg Garcia egyértelműen nem tett különbséget a két szélsővédő között, addig utóda egyértelműen Di Lorenzot tolja feljebb, hogy Politanoval és az ide kilépő Raspadorival (és Osimhennel) bontani tudja az ellenfél bal szélét, míg Oliviera (és majd Rui) kicsit középre lépve segítse a stabil védekezést, és esetleg a hosszún érkezve zavart okozzon az ellenfél tizenhatosán belül.

 Összefoglalva, Garcia csapata alulmúlta magát mindenben; a várható pontjai 28,71 lenne, amivel sima BL indulók lennének, és a csapat játéka sem olyan látványos. Mégis érthetetlen ez a fajta bizalmatlanság, hiszen mindenki sejtette, hogy még egyszer ilyen teljesítményt nem lehet az asztalra tenni. A valószínűbb forgatókönyv az lett volna, hogy a Napoli a végén betuszkolja magát valahogy a dobogó környékére, Mazzarri kinevezése viszont érdekes változás lehet. Egyelőre nehéz megmondani, hogy a nagy nápolyi kedvenc mit is kezd ezzel a kerettel (egyébként a nápolyi padtól egy Roma elleni vereséggel búcsúzott még 2013-ban). Ha az 1,74-es átlagát hozza (mint a korábbi érájában, amelynél jobbat pályafutása alatt sehol máshol nem tudott produkálni) kb. 64 pontot szerezne, ami – mi tudjuk a legjobban – biztosan nem elég a bajnoki negyedik helyre. A hétvégén a Cagliari lesz az ellenfelük, aztán érkezünk mi! Meg egy poszt majd felvezetésnek…

A sziklaszilárd „középcsapat”

Az alulteljesítő Napoli után azt várhatnánk, hogy a most heti ellenfelünk a Bologna egy szerencsésen kiugró eredménysort produkál. A helyzet azonban az, hogy az emiliaiak statisztikailag pontosan ott vannak, ahol lenniük kell (25 szerzett pont a 24,88 XPts-hez képest)! Ez jelenleg 4. helyet ér, de ha mindenki úgy szerezné a pontokat, ahogy a játék képe mutatja, akkor is 6. pozícióban állnának, ami szintén nem rossz.

Ehhez pedig elég volt a 10. legerősebb keret a Serie A-ban (igaz a középmezőnyben nincsenek nagy távolságok, a Napoli, Atalanta, Lazio, Fiorentina négyes viszont egyértelműen magasabban kvalifikált), de ez nem meglepő, ha azt vesszük, hogy tavalyhoz képest Thiago Motta 3 hellyel hozott jobbat, mint az elvárható lett volna (a gólok száma is fölötte volt, akárcsak a pontok, nem is kevéssel). Az azonban már feltűnő, ha nemcsak a középmezőny királya valaki, hanem egy Atalantahoz hasonló felemelkedést produkál.

Jelenleg ugyanis a Bolognanak van meg leginkább az eszköztára ehhez: stabil anyagi háttér, melyet a Saputo Birodalom biztosít; saját kézben a stadion kezelése; türelmes és szívós építkezés; és egy fiatal tréner, Thiago Motta személyében, akire akár évekig lehetne bízni az együttest.

Motta csendes, végtelenül hasznos, de egyáltalán nem látványos futballstílusát sikerült edzőként a csapatára szabnia, és kitalált egy egészen izgalmas rendszert, amelyben a középpályásai majdnem azonos feladatkörökkel (de rendkívül nagy fegyelemmel, és fizikai erőnléttel) rendelkeznek. A statisztika kevésbé lehet érdekes, de mivel a mostani poszt a számoké, így lássunk pár nyalánkságot:

Szeretnek labdát tartani (53,9%-os átlagos birtoklás, ami a 4. legtöbb a mezőnyben, előtte a Napoli, Fiorentina és Inter), sőt belemennek rendkívül necces helyzetekbe is hátul (ebből pl. a Fiorentina ellen rosszul is jártak, lehetséges, hogy mi is majd hasonlóval próbálkozunk). Ennek megfelelően rövidpasszos játékkal építkeznek (ebben is a negyedikek, 519,1), kevésszer vállalnak hosszú indításokat, melyeknek csak közel a fele pontos (24,5 – 21,3). Viszont a rövid passzos játékuk többségében jól működik, hiszen csak 53,3 labdát szórnak el meccsenként, ami sokkal jobb, mint a szintén hasonló futballra törekvő Atalanta, vagy Lazio számai.

A játék lényege az lenne, hogy a 3 középpályás rotációban lép hátra labdáért (hivatalosan 4-2-3-1-es felállás, de inkább csak a 2-2 szélső helye biztos), mozog ki szélre, vagy mozog üres területre, kiugrásra készen, esetleg részt vesz a rövidpasszos játékban az ellenfél 16-osánál. Ennek megfelelően a támadások szélre tolódnak (nálunk nincs dominancia egyik oldal között sem), mégsem a beadásokat erőltetik (mindössze 13, ami a passzaik 2%-a), hanem folyamatos bemozgásokkal próbálnak lövő lehetőségeket teremteni, Orsolininek, Fergusonnak, esetleg a nagyon beindult Zirkzeenek.

Ez a fajta játék, amely valószínűleg egy magasabban kvalifikált együttesnél is működésképes lehet (kérdés persze, mennyire válik meddővé, ha egy mélyen védekező csapat az ellenfél, erre szerintem hétvégén ugyancsak választ fogunk kapni), ráadásul úgy is töretlen, hogy egy jelentős sérüléshullám sújtja a csapatot.

Jelenleg a középső védő pozícióban hiányzik Soumaoro, és Bonifazi, helyettük a mi néhai Calafiorink lép pályára (idén vették csupán 4 millióért a Baselből) rendszeresen, aki egészen tisztességesen helytáll, bár sok benne a váratlan és látványos hiba. Calafiori középre kényszerülésével – na és persze azért, mert balra Corazza, jobbra De Silvestri maródi – állandósult a Lykiogiannis – Posch kettős is két oldalt.

A középpálya a legvariálhatóbb, hiszen itt csak El Azzouzi (szintén friss szerzemény, a tavaly remeklő Royal Union Saint-Gilloise-tól érkezett 2 millióért) nem lép pályára, így Motta válogathat a Moro, Freuler, Aebischer, Fabbian (utóbbi Inter kölcsön) négyesből a meglévő két helyre. A trequartista pozícióra Ferguson volt eddig is az egyetlen jelölt, viszont érzékeny veszteség lehet, hogy az Az Alkmaartól hozott nagyreményű Karlsson kiesése mellett, Orsolini sem fog ellenünk pályára lépni vasárnap (jajj, de kár).

Helyettük Saelemakers és Ndoy fog szinte borítékolhatóan játszani (mondjuk nem maradt más). Középen pedig Zirkzee okozhat zavart a védelemben, aki idén már lőtt 7 gólt (ez a Bologna góljainak 39%-a), emellett nagyon sokat vesz részt a támadások kialakításában (2 assziszt és átlag 1,4 kulcspassz, amiben szintén ő a legjobb a csapatban).

Nem érdemes, tehát panaszkodnunk a hiányzóinkra, a Bologna lehetőségei is jelenleg hasonlóan szűkösek, ezért is lenne kifizetődő, ha meghajtanánk a mérkőzés elejét – elsősorban magas labdaszerzésekkel, ami egy Sanches, Bove, Paredes sorral nem is lenne olyan lehetetlen és reménytelen (de majd meglátjuk).

Az a bizonyos harmadik év

El is jutottunk akkor szeretett csapatunkhoz. Ennél a résznél ismét kicsit a múlttal foglalkoznék: ahogy az a korábbi táblázatból kiderült, igazából tükörsimán BL-be kellett volna érnünk (ellentétben a Lazioval, aki 59,24-re volt predesztinálva, amellyel éppen a 7. helyen végezhettek volna).

A játék képe alapján egyáltalán nem állítható, hogy a tavalyi szezont feláldoztuk az Európa Liga menetelés oltárán, egyszerűen csak hiányzott a befejezés (gondolok itt Abraham, vagy Pellegrini tevékenységére), és a koncentrációra (mondjuk Ibanez hibái), amely olyan lelki problémákat vetett fel, amivel sajnos José mester nem sokat tudott kezdeni az egész szezonban.

Idén új középcsatárunk van, és egy kicsivel más stílusunk is: 53,9%-ban van nálunk a labda, 484,7-szer járatjuk meg, 84%-ban pontossággal; tavaly mindössze 426,2-es passz átlaghoz, 48,1%-os labdabirtokláshoz, és csak 81,3%-os pontosság; jelentősnek mondható az arculatváltás. A támadásaink sem elsősorban a kontrákra épülnek: 38 lövés és 4 gól volt gyors támadás után; idén mindössze 6 lövés, de ebből 3 találat is esett, ami viszont egyértelműen egy jobb helyzetkihasználás (idén 2,43 XG-t lőttük fölé, míg egy évvel korábban 7,69-et nagyon mélyen alulmúltuk).

Játékunk képe nagyban köszönhető Paredes érkezésének. Az argentin egyrészt lehetővé teszi a labdabiztosabb játékot, másrészt sokkal stabilabban be tudja tölteni a védekező középpályás funkcióját, mint korábban felváltva a Cristante – Matic páros. Ennek megfelelően csökkent a tizenhatos vonalán túl leadott lövések száma: 206 (melyből 4 gólt kaptunk), idén ez csupán 60, ami után egyszer sem kellett közepet kezdeni!

A poszt írásakor bevallom meglepett a tavalyi egészen jó számsoraink, amelyért természetesen megkövetem itt és most Mourinhot (biztos örül majd neki), aki idén még továbblépett a megújulásban, és valóban látványosan tudott a kritikákra választ adni. Azonban ez a fajta átalakítás, még eléggé kezdetleges, vagy legalábbis félsiker: a helyzetkihasználásaink továbbra is elég gyalázatosak, és valahogy csak a meccsek végére találjuk meg azt a bizonyos góllövő cipőt (meg a 15 és 30 perc között). De messze nem reménytelen ezeket a számokat felhozni (amik rosszabbak, mint tavaly ilyenkor), az viszont a portugál korlátai közé tartozik, hogy a támadójáték megkomponálása nem tartozik a kedvenc hobbijai közé…

…Mourinho nagy taktikai fegyvere ugyanis inkább a lélektan. Ellenségképek, underdog kommunikáció, tűzbe hozás, stb. És persze a bizalom kb. 11 emberben, akikről elhiteti, hogy mindenre jók, és képesek, míg a többiek…

…hát igen. Nekem meggyőződésem, hogy Zalewski túlfeszülése szerintem ennek ékes példája. [Lukaku becsúszása pedig a fáradságnak, szerintem ő, mint vezérbika feladatának érezte, hogy megállítsa az elszórt labda után a Fiot, csak, mivel csapágyasra van járatra, nem mérte fel, hogy ha úgy csúszik be, az nem sárga lesz, hanem piros].

Kérdés, most, akik nem a kedvencekhez tartoznak képesek (mind fizikailag, mind szellemileg, mind pszichológiailag) lesznek-e hozni, egy kemény koncentrált és fizikailag kemény meccset vasárnap este Bolognában?

Közvetítés: Sport 2, vasárnap 18:00