„Egy történetnek legyen eleje, közepe, és vége…
nem feltétlenül ebben a sorrendben.”
(Jean-Luc Godard, 1930. december 3. Párizs)
Csapatunk vasárnap 18:00-kor fogadja a Stadio Olimpicoban a Lecce gárdáját (ezúttal a Sport 1 adja). Az rendezvény naptárat ezúttal nem miattunk, hanem a vendégek miatt alakították így ki. Ugyanis a Lecce a hét közepén pályára lépett, mégpedig szerdán a Coppa Italia 3. fordulójában, amiben a „nagyok” még nem vesznek részt.
Viszont érdemes beszélni róla, mivel a kiírás jellegzetessége, hogy jó előre szeretnék letisztázni – ezt lehet átvitt értelemben, és egészen konkrétan is érteni – a dolgokat. Mind sorsoláskor, mind a kiemelési rendszerrel, amiben gyakorlatilag lehetetlen, hogy ne 4 rangadót játszanak az oda-visszavágós elődöntőkben. Ez alól ritka kivételként a Cremonese tavalyi szereplése tűnik ki, akik két „nagyágyút” – Napolit és minket (de ezt az hiszem kár felemlegetnem, mert valószínűleg mindenki számára égő seb) – is búcsúztattak. (Azelőtt a 2015-16-os szezonban hozott talán még ennél is nagyobb bravúrt: a Serie C-ben vitézkedő Alessandria jutott el idáig. Igaz többségében harmad és másodligás ellenfelekkel szemben diadalmaskodott; a nyolcaddöntőben jutott neki az első osztályú Genoa, a negyeddöntőben viszont a Serie B-s Spezia-t verte. Az nem meglepő, hogy a liguroknak azért előtte egy nagycsapatot kellett legyőznie, és gondolom, nem kell ecsetelnem ki lehetett az?)
A cremonaiak jó szereplésére idén is bőven van esély, hiszen továbbjutottak (a Crotone után, most a Cittadella ellen), az ellenfelük pedig, hát ismét mi leszünk. Innen ki is rajzolódik, hogy a Coppa milyen presztízst is jelent idén számunkra! Egyrészt megkaptuk azt a csapatot, akitől tavaly két nagyon kellemetlen vereséget szenvedtünk (a bajnoki pofára esés volt debütáló posztom… ó, azok a régi szép idők). Másrészt, ha minden a papírformának megfelelően alakul, akkor a negyeddöntőben a Lazio lesz az ellenfelünk, akikkel szemben még nagyobb tartozása van Josénak és a csapatnak.
Az első találkozó rögtön az új év kezdetén (január 3-án), az esetleges negyeddöntő január 31-én játsszák le. Ha mindkettőt sikerrel vennénk, akkor az elődöntők már csak áprilisban lennének. Hogy a kettő között ne unatkozzunk, azt biztosítja nekünk az Európa Liga. A csoportból való továbbjutás a legutóbbi sima győzelemmel szerencsére elég biztosnak tűnik, a csoportelsősége viszont sokat érhet, hiszen a BL-ből kiesettek szembeni rájátszás február 15. és 22-én lenne. Ha ebből kimaradunk, akkor március 7-re tolhatnánk bolondokháza kezdetét, ami egy teljes februári pihenőt jelentene hét közben (persze egy gyors Olasz Kupa kieséssel egy majdnem teljes januárhoz és szellősebb áprilishoz is juthatnánk, de az említett okok miatt, szerintem ezt a terhelést illene most bevállalni).
Pihenőből pedig nem sok volt az elmúlt időben, így áldás lehetett ez a játék nélküli szünet a csapatnak, a sebek nyalogatására – ezt szintén lehet átvitt értelemben és egészen konkrétan is érteni. A játékra alkalmasak ugyanis kifújhatták magukat, a sérültek pedig időt kaptak arra, hogy az erőnlétüket visszanyerjék (Llorente, Dybala, vagy Sanches, előbbi egészen jónak tűnik már, utóbbiak padra ülhetnek). Igaz, Smalling állapota továbbra is aggasztó, és Spinazzola is némi izomproblémával küzd (talán a Lazio ellen már játszhat), Paredes pedig sárgák miatt hagyja ki a Lecce elleni találkozót (a többiek ez ügyben nincsenek veszélyben, Mancini és Aouar áll még 3-3 figyelmeztetéssel).
A déliek talán ideális ellenfelek lehetnek számunkra. Remekül kezdték a szezont, 6 meccsen maradtak veretlenek (4 győzelem és 2 döntetlen), többek között a Lazio elleni fordítással, vagy a Firenzéből elhozott egy ponttal; aztán a Juve elleni vereség, mintha átokként ülne rajtuk. Az azóta eltelt 5 tétmeccsen nyeretlenek, csak 2 döntetlen jött össze, legutóbb pedig a Parma ellen estek ki a kupában, talán kissé szokatlan módon. Tavaly ugyanis a csapat a magas koncentrációjával és szívósságával érte el céljait, nem volt olyan mérkőzés (kivéve a már semmit nem számító utolsó fordulót), hogy 3 gólt kapjanak egy meccsen! Idén azonban a Napoli elleni hazai 0-4 után, most szintén otthon kaptak 4-et, ráadásul az első 30 percben momentumuk sem volt, ellenben a Parma kettőt is vágott.
Pedig a játékfelfogás mit sem változott: maradt a 4-3-3-as rendszer; ráadásul idén már nem is Strefezza-függő a csapat (illetve a pontrúgások is erősek voltak), köszönhetően az okos mercatonak. Hjulmand eladásából (18 milliót fizetett érte a Sporting) ugyanis, megvehették a tavaly csak kölcsönben szereplő Malehet, Falconet, Oudint, és Pongracic-ot, valamint tudták pótolni a dánt, a rutinos Ramadani (27 éves, az Aberdeentől) és a fiatal Kaba (21 éves, Valenciennes-től) kettőssel.
Az utóbbi ugyan egyelőre nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket (fizikai problémák miatt, lehet, hogy ellenünk sem lép majd pályára), de mutatja, hogy a Lecce valóban komolyan foglalkozik a játékosok kinevelésével. Erre remek példa a tavalyi meglepetés győzelmük a Primavera bajnokságban (ráadásul nem olyan körülmények között, ahogy 2021-ben az Empoli tette, akik csak az utolsó pillanatban kerültek be egyáltalán a rájátszásban; hanem magabiztosan az alapszakaszt is megnyerve). Természetesen a remeklő fiatalok a felnőtt együttesnél is kipróbálhatják magukat: Dorgu, Berisha, Gonzalez, Corfitzen, Burnete is kapott már több-kevesebb időt, legalább a kupában. (A nagy mennyiségű fiatal kivétele azonban érzékenyen érintette a Primavera csapatot. Jelenleg csupán utolsó előtti az alakulat. Ezért igazán jó a mi utánpótlás nevelésünk, nálunk nagy zökkenők nélkül zajlanak a felhozások). Igaz, ezektől a srácoktól D’Aversa aligha várhat konstans teljesítményt, így ellenünk is inkább a rutin képviselteti majd magát.
Az említett Falcone kapuson kívül ugyanis Gallo, Baschirotto, Pongracic, Gendrey védelem, mellett Ramadani helye biztos, illetve Rafia, Gonzalez, Oudin hármasból ketten léphetnek pályára a kp-n, elöl pedig a jól cselező Almqist – Strefezza kettős támogathatja az Atalantatól idén kölcsönben érkezett Piccolit, vagy sokkal valószínűbb, hogy a Dunaszerdahelyről vásárolt montenegrói Krstovic-ot, aki már 4 találatnál jár idén (igaz mostanában kicsit visszafogottabb).
Összefoglalva, egy rossz formában lévő csapattal találkozunk, akik ráadásul még kevésbé pihentek is, adva van a lehetőség, hogy visszaelőzzük a Laziot (így a derby előtt), és felzárkózzunk a Bolognara, aki pénteken közben legyőzte a mi városi riválisunkat (dacára, hogy ők kevesebbet pihentek, mint ellenfelük). Mivel pedig a fordulóban a Fiorentina a Juventust fogadja, az Atalanta pedig az Intert, minden esélyünk megvan, hogy közeledjünk a riválisainkhoz (Az Atalanta szombaton veszített is már). A milánóiak jó bajnoki szereplésének folytatása most nekünk kedvező is lehetne, nem úgy, mint a múlt hétvégén.
Az Inter ellen ugyanis, a vártnak megfelelően, kikaptunk. Az előjelek ezt mutatták (gyengébb játékoskeretünk, a lombardok jó formája, sok sérültünk, stb.), és José rangadón látható játéka és hatékonysága is ezt vetítette – sajnos –elő, mely eddig idén két elbukott meccset takar, és borzalmasan impotens játékot (csak kis érdekességként az első félidőben 0, azaz NULLA XG, mellé a második félidőre feltornáztuk 0,12-re).
Igazából ismét a masszív és türelmes játékot vette elő, amiben – kreatív játékosok híján – igyekeztünk csak rombolni, várva az esetleges ellenfél hibára és villanásra (ez Cristante második félidei fejesében nyilvánult meg, amikor kimaradt az a helyzet, én el is könyveltem a meccset verséggel… de jó, hogy igazam lett). Nekem a gondom az, hogy ez a csapat képtelen kiszámíthatóan (vagy legalább a mérkőzések felében) nyerni ezzel a játékkal. Ez így volt az első évben is, és ugyanígy van most is, és nem vagyok benne biztos, hogy lehet-e ilyen körülmények között (BL nélkül, FFP-vel a nyakunkon) annyira megerősíteni ezt a keretet, hogy bármikor is képes legyen rá.
Most is kifejezetten tragikus volt a mérkőzés alakulása, az első félidőben Dumfries ott verte el Zalewskit, ahol tudta (17 sikeres passz, ebből kettő kulcs; 2 jó csel a hollandnak, a lengyel ellenben 5 passz mindössze, 0 szerelés, 1 fault). A második félidőre viszont rendeződött a helyzet, és teljesen kiegyenlítődtek az erőviszonyok a szélen: 2-2 sikeres szerelés, 9-6-os passzarány, de Dumfriesnek nem volt kulcspassza, Zalewskinek viszont igen, egy.
Úgy tűnt az Inter egyre fásultabb, míg nem, az egyébként kifejezetten jól játszó Llorente hibázott (7,4-es értékelése a harmadik legjobb volt a meccsen, messze verve tőlünk mindenkit. Mondjuk nem is csoda 3 sikeres szerelése holtversenyben volt a mezőny legtöbbje, 10 tisztázása pedig messze kiemelkedik – persze ez a pozíciójából, és a játékunk minőségéről is sokat elárul – plusz volt még 3 megnyert fejpárbaja is). Persze a hiba közös: az egyébként láthatatlan Kristensen sem volt a helyzet magaslatán, de addig legalább a spanyol jól lépett közben hasonló elcsúszásoknál (első félidőben Zalewski oldalán), így joggal várhattuk tőle, hogy mások helyett javítson (ez szintén a szerepkör része).
De, nem tette, ahogy Patricio is nagyon ritkán volt képes erre amióta a Roma kapuját védi (előtte meg nem ismertem munkásságát). Igazából siratni nem érdemes azt az 1 pontot. Lehet mondani, hogy majd tanulunk a következő alkalommal (ami ugye a Lazio lesz), de én kevés fejlődést látok ezzel kapcsolatban…