Egy személyes vallomással illene kezdenem; Verona az egyik nagy kedvencem. Viszonylag elérhető távolságban, egy egyszerre mozgalmas és még sem túlzottan nagy város, mely tele van harsány műemlékekkel és rejtett látnivalókkal egyaránt. Verona az a város, amit igazából meg lehet ismerni (ellentétben Rómával, ahol hónapok, vagy évek is kevesek lennének). Most ide érkezünk meg, lepukkant, enyhén büdöske buszunkkal, erősen elmacskásodva, hogy reméljük egy felejthetetlen másfél órát éljünk át (- Ebben még én sem bízom, de hátha.).

Teatro Romano

Túránkat a római színháztól kezdjük (- Mert ide hozott a GPS… – Igen, sokat fogunk sétálni! – A sofőr majd felvesz minket a másik végén!), melyből ugyan sok nem maradt fenn eredeti állapotában, és sajnos az sem túl látványos, köszönhetően az állandó beépítésnek, mely a folyamatosan zajló nyári színházi előadásoknak ad otthont.

A legutóbb egy izgalmas antik drámát láthattunk, melyben a már idősödő hős (Candreva), egy huszárvágással átejti ellenfeleit. A darab érdekessége, hogy hiába volt kulcsfigura, alig volt játékban, mégis remek alakítással hozta az első és második felvonásban magát. Az előadást nagyban árnyalta Cristante teljesítménye, aki Candreva első valamirevaló jelenetekor nem lépett be időben, vagy mondjuk úgy elfelejtette a szerepét és nem tartott Candrevaval, aki viszont remekül improvizált. A második játékrészben aztán Cristante javítani próbált, a modern táncszínház elemeit is felvonultató mozdulatsorral eljátszotta, hogy eléri a labdát, majd szorosan védekezik, játéka azonban végig halovány volt.

Természetesen nem csak ő nem nyújtott maradandót: az első felvonásban Mancini lépett mellé, a másodikban Bove ért oda lassan. A második esetében még megbocsátható, viszont a védő nem tudom mire gondolt, amikor elengedte a játékszert. (- Értem én, hogy ő elsősorban a társakra és ellenfelekre reagál, de néha jó lenne, ha nem színpadi kelléknek nézné a labdát!)

A legutóbb egy izgalmas antik drámát láthattunk, melyben a már idősödő hős (Candreva), egy huszárvágással átejti ellenfeleit. A darab érdekessége, hogy hiába volt kulcsfigura, alig volt játékban, mégis remek alakítással hozta az első és második felvonásban magát. Az előadást nagyban árnyalta Cristante teljesítménye, aki Candreva első valamirevaló jelenetekor nem lépett be időben, vagy mondjuk úgy elfelejtette a szerepét és nem tartott Candrevaval, aki viszont remekül improvizált. A második játékrészben aztán Cristante javítani próbált, a modern táncszínház elemeit is felvonultató mozdulatsorral eljátszotta, hogy eléri a labdát, majd szorosan védekezik, játéka azonban végig halovány volt.

Természetesen nem csak ő nem nyújtott maradandót: az első felvonásban Mancini lépett mellé, a másodikban Bove ért oda lassan. A második esetében még megbocsátható, viszont a védő nem tudom mire gondolt, amikor elengedte a játékszert. (- Értem én, hogy ő elsősorban a társakra és ellenfelekre reagál, de néha jó lenne, ha nem színpadi kelléknek nézné a labdát!)

Ponte Pietra

Nagyon szép gyaloghídon fogunk áthaladni, remek lehetőség az Adige hideg, gyors vizét szemlélve elgondolkodni a héten történteken (- Nem, nem olyan rossz a helyzet, jöjjön a le a korlátról!). Igaz, nem tudtunk hazai pályán győzni, sőt Bruno Conti számára a mérkőzés még gyötrőbb lehetett, egyrészt, mert a nevét adta hozzá, másrészt, mert rá se gyújthatott közben. (- Bezzeg mi, akár láncdohányosok és alkoholmérgezettek is lehettünk.)

Kis örömteli felüdülés lehetett, hogy a Primavera-s fiaink megnyerték a Coppa után a Szuperkupát is, a bajnok Lecce otthonában kedd este. Sovány vigasz…

Piazza delle Erbe

Akkor sem lesz jobb kedvünk, amikor a hajdani fórumon – a későbbi zöldségpiacon, ahol manapság inkább kávézók vannak – próbálunk vásárolni legalább még egy csatárt. Marcos Leonardo maximum – ha és amennyiben – januártól jönne, Zapata viszont egészen biztosan nem.

Nem érdemes elmenni a Via Giuseppe Mazzinin sem, mert marha drága minden. De, ha nagyon ügyesen keresgélünk talán az egyik eldugott német üzletben egy iráni Azmount akciósan meg tudunk vásárolni, vagy legalább „majd hozomra” hazacipelni (- Reméljük, a buszba befér, azzal is spórolunk!). Nem épp a legszebb szuvenír, nem fiatal (28 éves), és nem is túl praktikus (2 éve vették a Zenittől a leverkuseniek, az első fél évében 9 meccsen rúgott 1 gólt, míg tavaly volt egy jó periódusa, amikor 6 meccsen lőtt 4 gólt, adott 1 gólpasszt, de amúgy, mintha ott sem lett volna). Szóval nagyon nem lennénk kisegítve vele, de mutogatni lehet, hogy van.

A másik lehetőség, Lukaku. A kicsit megkopott belga viszont igazán nagy erősítés lehetne, de talán túl nagy a fenntartási költsége. Mindenesetre próbálkozni lehet, a következő napokban el is dől, van-e rá esély…

Amíg fontolgatjuk a vásárlást, az út levisz minket a Piazza Brahoz, ahol természetesen az Arena, a legnagyobb látnivaló, de a nagy tér másik végén ott látható a polgármesteri hivatal is, ablakában ismerős frizurájú úriember integet felénk. Tommasi polgármester a mi régi szép időnkre emlékeztet, jó kérdés, a hétvégi meccsen kinek is szurkol majd? (- A döntetlen, csak politikailag korrekt eredmény lenne!)

Castelvecchio

Szombat este ugyanis, a Hellas Verona fogadja az AS Roma csapatát. A hazaiak is igyekeznek újjáépíteni magukat… vagy ez talán így túlzás.

Átsétálva a Castelvecchiohoz egy pár évvel ezelőtti történet juthat az ember eszébe: a hely maga, a középkori Verona egyik legjelesebb épületegyüttese, a helyi Scala család építette és halmozta tele műkincsekkel. Most múzeum, ahonnan 2015-ben fegyveres rablók zárás előtt pár perccel belépve lekötözték a pénztáros nőt; az őrt pedig kényszerítették, hogy saját kocsijával vigye őket el egy kicsivel messze, természetesen pár műtárggyal együtt (- Igen, az őrnek nagy autója volt). Azóta meglettek a tettesek is, meg a képek (- Ilyen Rubens, meg Tintoretto, meg egyéb hívónevek, akiről mindenki hallott, de tudja a fene, mit pingáltak.), és ki gondolta volna, az őr is benne volt!

Szóval ehhez hasonló a Hellas sorsa is: 2021-22-es szezonban a 9. helyen végzett, majd rendkívül ügyesen megváltak az összes játékosuktól, aki egyeneset tudtak rúgni a labdába (többek között Simeone-t [17 gól], Caprarit [12 gól], és Barakot [11 gól]), távozott Igor Tudor mester is. Nem véletlen, hogy egy évre rá 34 góllal kevesebbet rúgtak és 22 ponttal kevesebbet szereztek, de valamilyen szánalmas vergődés folytán az osztályozó meccsre sikerült egyenesbe tenniük magukat és kiejteniük a Spezia csapatát.

Most pedig az a rész jönne, hogy a fejükhöz kapva, igyekeztek megerősíteni ezt a meggyengült keretet, az egyébként jó áron eladott játékosok utáni nyereségből. De, az igazság az, hogy nem. Alig jött értékelhető labdarúgó, sőt Ilic is távozott, azonban ez a keret elvileg még így is eséllyel száll harcba a bennmaradásért (3 csapat is elvileg gyengébb nála: a feljutó Frosinone, Cagliari kettősön túl, még a Lecce).

Gavi diadalív

Meg is kezdték a pontok gyűjtögetését. Az Empoli ellen idegenben, egy szerencsés góllal szereztek vezetést a második félidő közepén, aztán valahogy lehozták nullára. Ez mutatja mi is Baroni mester legényeinek erősségei: masszív csapatjáték (természetesen háromvédős rendszerrel), kevés helyzet, kevés ügyes, vagy váratlan megmozdulás (szervezésben leginkább Saponara említhető, ő azonban inkább csere lesz csak).

Az első meccsen hamis 9-essel (Ngonge, a tavalyi hős játszotta a szerepet, elég rosszul) álltak fel, de valószínűnek tartom, hogy ellenünk inkább Bonazzoli jön be verekedni, aki klasszikus center, és beállása eldöntötte a toszkán meccset is.

Hiányzó náluk Henry, Lazovic, Hrustic és Braaf (mondjuk, az utóbbi kettőtől nem várják a bennmaradás kiharcolását), míg nálunk Abraham és Kumbulla nem szálltak fel a buszra, míg Sanchez sérülése kérdéses, mennyire jön rendbe, mondjuk elvileg nem most kéne kockáztatni. Főleg, mert Dybala és Pellegrini is most már rendelkezésre áll.

Én személy szerint nem sok változást várok: Cristante helyett Paredes, El Shaarawy Dybala, meg mondjuk Bove – Pellegrini.

Így áll össze, tehát a két csapat. Ezt mondom a szabadprogram előtt, de még itt a vár mellett álló diadalívre mutatva, elmondhatok némi érdekességet. Ezt a kaput Augustus idejében emelte a Gavi család, amely aztán a város falának része lett, egészen a 19. század elejéig, amikor is Napóleon katonái elbontották, de jó fejek voltak, mert megszámozták a köveit, ha valakinek kell, akkor az majd újra építheti. Ez 1932-ben meg is történt, azóta szilárdan áll itt. Legyen ez egy szimbolikus emlék, a kövenként újjászülető csapatunkról.

– Ennyi lenne, akkor a túra, most akkor szabadprogram, nézzenek körbe, a Sport 2-ön találkozunk, szombaton 20:45-kor!