A Roma szerda este Tiranában megnyerte az UEFA Európa Konferencia Ligát. A döntőben legyőzte 1-0-ra a holland Feyenoordot, Nicoló Zaniolo 32. percben szerzett góljával.
Lehetne elemezgetni a meccset, mesélni a kezdőkről, a taktikai harcról, a küzdelemről a támadóbb felfogású Feyenoord ellen, a Roma hősies, önfeláldozó védekezéséről, vagy Mancini hosszú indításáról, amiből Zaniolo a győztes gólt szerezte. De most nem fogok elveszni a részletekben, ehhez ez most túl nagy eredmény. Úgyis látta mindenki a meccset, aki pedig mégis szeretne részletesen utána olvasni, bátran keressen rá a neten, mert erről most tényleg mindenhol írtak, minden sportlap címlapjára felkerült.
Pláne nem fogom elővenni az önkényes kritikusokat, az önbíráskodó ellenszurkolókat, akik már több mint egy éve szidják ezt a csapatot, amióta még nem is létezett. Félreértés ne essék, nem a kritikus romanista szurkolókra gondolok, a szeretetből és aggodalomból fakadó kritika mindig jogos! Hanem az elfogultságból és rosszindulatból táplálkozó kritikára. Pedig higgyétek el, hatalmas a kísértés, hogy elkezdjem sorolni a neveket és idézni az ostobánál is ostobább megnyilvánulásokat. De ezek az alakok nem érdemlik meg, hogy most foglalkozzunk velük.
Nem fogom különösebben méltatni a Konferencia Liga jelentőségét sem. Aki kétségbe vonja ennek a vadonatúj európai kupának az értékét, annak javaslom, hogy olvasson utána például az első BEK kiírás történetének, annak, hogy a meghívott csapatok egy része nem is volt hajlandó részt venni a tornán. Ennek a kupának az értékéről bőven elmond mindent, hogy az utolsó európai trófeát az olasz klubok 2010-ben nyerték és ha nincs a Roma, akkor az idén se nyertek volna semmit.
Inkább arról szeretnék írni, hogy mit is jelent ez a kupa a Roma és a romanisták számára. Egyrészt ott van az a szomorú tény, hogy a Roma 2008 óta nem tudott nyerni semmit. „Zero tituli”, hogy Mourinho mestert idézzem. Ez pedig rengeteg idő, túl hosszú időszak egy olyan klub számára mint a Roma. Belegondolni is szörnyű, hogy vannak olyan romanista gyerekek, akik szerdáig még sosem láthatták a Roma győzelmét. Szép dolog legyőzni a Madridot, a Chelseat, a Barcát, vagy a fekete csíkos mezes észak-olasz „barátainkat”, de ha végül egy torna végén nem nyerünk semmit, a szokásos tapasztalatokon kívül, akkor az nem igazi öröm, az a torna kudarccal ért véget.
Szeretném azt hinni, hogy ez a siker jelzés értékű. Friedkinék a pandémia legsötétebb idején kockáztattak, átvették a klubot és gyakorlatilag az első többé-kevésbé normális szezonban nyertek egy trófeát. Tavaly meglepték az egész világot, amikor Rómába hozták José Mourinhót, a világ egyik legsikeresebb edzőjét és vele, rögtön az első szezonban, megtört az átok, végre nyertünk egy trófeát. Abban reménykedek, hogy ez a szebb idők kezdete és mostantól kezdve még sok hasonlóan szép élményben lesz részünk. De még ennél is többről van szó! Nem akarok belemenni a részletekbe, de ez a kupa egyben egy kis gyógyír a korábban elveszített európai kupadöntők fajdalmaira is.
A tulajdonosokról már szó esett, de meg kell dicsérni az edzőt is, Mourinho mestert. Felesleges belemenni, hogy mennyire fontos volt a szerepe ebben a sikerben. A neve minden mást a háttérbe szorít, még a játékosokat meg a klubot is. Az idei Roma nem játszott túl látványosan, ez mondjuk elmondható Mourinho szinte minden csapatáról. Ugyanakkor a csapatnak volt tartása, ami szöges ellentétben van a közelmúltban látott Rómákkal, ahol talán a mostaniaknál jobb játékosok is játszottak, mégsem voltak képesek nyerni semmit. Talán ez Mourinho legnagyobb érdeme, hogy a csapata tényleg nem adja fel, ritkán omlik össze és az összeomlások után is vissza tud térni a következő meccsre.
Beszélni kell a játékosokról is, Abrahamről, aki rengeteg góllal segített megnyerni a kupát. Zanioloról, a tiranai hősről, aki két szörnyű sérülés után az idén visszatért és a góljával a mennybe repítette a Rómát. Pellegriniről, a kapitányról, aki túl a néha kimondottan szemet gyönyörködtető játékán, méltó utódja a korábbi római és romanista kapitányoknak. Na meg ott voltak a védőink is, a döntő előtt nagy hangon hirdették a különböző rendű és rangú szakértők, hogy „a Feyenoord biztos fog legalább egy gólt rúgni!” Csak erről senki sem szólt a védőinknek, akik az egész meccsen nagyon kevés hibát követtek el. Amikor meg hibáztak, akkor ott volt Rui Patricio, aki egy párszor a döntőn is „megmentette a hazát”. De inkább nem folytatom, nem akarom felsorolni az összes játékost. Mindenki jó volt! Még azok is jók voltak, akik nem voltak jók! Így voltunk tökéletesek!
De akik talán a legjobban megérdemlik ezt a sikert, azok a romanista szurkolók. Egymás után megtöltötték az Olimpicót, mindenhova elmentek, ahova csak engedték őket, ahányan csak mehettek. Mindegy volt, hogy milyen meccs, mindegy volt, hogy mi volt az eredmény, a szurkolók elkötelezték magukat a csapat mellett és kitartottak mellette a legvégsőkig. Mourinho mondta, talán a Venezia elleni kudarccal véget ért meccs után, hogy ilyen jeleneteket, ilyen támogatást, máshol csak akkor látni, amikor a csapat nyer valami trófeát. Ez a támogatottság Mourinho érdeme is, aki mesterien kezelte az amúgy roppant komplikált római szurkolókat. Ez persze igaz a klub vezetésére is, akik szintén remekül viszonyultak a romanista szurkolókhoz. A diszkrét, háttérbe húzódó magatartás, a kedvező helyárak, a népszerű kezdeményezések… Friedkinék és Mourinho nagyon ügyesen összefogták a korábban megosztott szurkolótábort. Tényleg jár nekik a dicséret!
Egy ilyen siker után csak örülni kell és kiélvezni a pillanatot. Az ünneplés azonnal elkezdődött, a meccs helyszínén, Tiranában és Rómában is, ahol több ezren vonultak az utcákra. De az igazán nagy buli a római nyílt buszos parádé volt, amikor a több mint 150 000 összegyűlt szurkolónak bemutatták a kupát. Ünnepeljünk bátran mi is, mint mindenki aki szurkol a Rómának, élvezzük ki a pillanatot, mert ennyi idő után tényleg megérdemeljük. Forza Roma mindenkinek!
