Az elmúlt napokban a mérkőzések sajnos ismét gyászszünettel kezdődtek. Meghalt Paolo Rossi, a 82-es világbajnok olasz válogatott hőse. A Roma számára egy nagy és tiszteletre méltó rivális volt, de egyben egy generáció talán legnagyobb hőse is. Rossi ugyan nem tartozott a Rómához, de kérlek nézzétek el, ha ebben a posztban most vele fogunk foglalkozni és a legendás szereplésével a 82-es világbajnokságon. Akit egy kicsit is érdekel a foci, vagy a sport általában, annak muszáj értékelnie Paolo Rossi 82-es legendáját!

A világbajnokságot 1982-ben Spanyolországban rendezték és az olaszok egyáltalán nem tartoztak az esélyesek közé.  Talán furcsának fog tűnni, de 1982-ben a vb előtt, Olaszországban a válogatott megítélése nem volt túl jó. A nagyobb tornák előtt, az olaszoknál kötelező a „szertári optimizmus”, de ezen kívül nem sok jóra számítottak az elkövetkező vb-n. Paolo Rossi szerepeltetése pedig kimondottan népszerűtlen volt.

Az olaszok szövetségi kapitánya az „Öreg” Enzo Bearzot volt, ez volt a beceneve: „Il Vecio”, „Az Öreg”. Egészen 1975 óta irányította az olasz válogatottat. Kezdetben Ferruccio Valcareggi segédje volt, aztán a mi Fulvio Bernardinink helyettese lett. Majd 1975-ben kinevezték közösen Bernardinivel szövetségi kapitánynak és ketten irányították a válogatottat, míg végül 1977-ben teljesen csak Bearzotté lett az állás. Olyan „sikerek” fűződtek a nevéhez, mint például nem kijutni a 76-os Eb-re, kiesni a második csoportkörben a 78-as vb-n a hollandok ellen, vagy megszerezni egy nem túl hízelgő negyedik helyet, a hazai rendezésű 80-as Eb-n. Persze ezt meg is lehetne fordítani: kiharcolt egy negyedik helyet a vb-n és ezt megismételte az Eb-n is. De az igazság az, hogy hiába volt elismert szakmai körökben, mondhatnánk 82-ig nem volt túl sikeres és ennek megfelelően nem is volt túl népszerű, a sajtó pedig kimondottan rühellte.

Az egyik ok, amiért 82-ben Bearzotot sokan kritizálták, az pont Paolo Rossi volt. Részben mert Paolo Rossi kedvéért kimaradt a keretből a mi „Bomberünk”, az akkor éppen egymás után kétszeres gólkirály Roberto Pruzzo. Miközben Pruzzo a Rómában ontotta a gólokat és sorban szerezte a gólkirályi címeket, addig Rossi nem is játszott. Miért? Mert belekeveredett a 1980-as „Totonero” néven elhíresült bundabotrányba és egy kétéves eltiltást kapott. Kihagyott két szezont (!!!), közben az Olaszországban rendezett Eb-ről is lemaradt. El lehet képzelni, hogy ilyen előzményekkel, nem sokan támogatták a részvételét a vb-n.

Felmerülhet a kérdés, hogy akkor Bearzot miért vitte ki mégis Rossit a vb-re? Mert Bearzot egy végtelenül hűséges ember volt, aki vakon ragaszkodott a saját játékosaihoz. Óriási súlyt helyezett a játékosok személyiségére és az egységes csapatszellemre. Aki egyszer jó volt vele, az hozzá tartozott! Még a sérült Bettegát is mindenáron ki akarta vinni 82-ben, az sem érdekelte, hogy egyáltalán nem tudott volna játszani, csak Bettega nem vállalta.

De miért nem vitte ki Pruzzót is, legalább cserének? Mert Rossi akkor minden szempontból válságban volt és Bearzot nem akart még több terhet pakolni a vállára. Ha kiviszi Pruzzót, akkor Rossi első rossz labdaérintése után, mindenki követelte volna Pruzzo játékát. Mi volt Bearzot megoldása? Kivitte Franco Selvaggit, aki a Cagliariban játszott és akit soha senki sem követelt semmilyen válogatottba. Amikor Bearzot felhívta Selvaggit és megkérdezte, hogy mit szólna ha kivinné a vb-re, akkor szó szerint azt válaszolta, hogy „boldogan mennék akkor is, ha csak a többiek bőröndjeit kéne cipelnem!” Na ilyet Pruzzo sohasem mondott volna, ő senki kedvéért nem állt félre soha.

Ennek megfelelően, a kétéves kihagyás után, Rossi gyalázatosan rossz formában érkezett a vb-re, nem is lehetett volna másképp, hiszen mindössze három bajnokin lépett pályára az eltiltása óta. De látszólag az egész olasz csapat sem volt sokkal jobb állapotban. Talán az egy szem Bruno Conti volt a kivétel, aki azon a vb-n végig élete legjobb formájában játszott. Az olaszok egy első ránézésre nem leküzdhetetlen csoportba kerültek, az ellenfeleik Peru, Kamerun és a 80-as évek nagy lengyel válogatottja voltak, ez utóbbiban olyan „korszakalkotó szörnyetegek” játszottak, mint Boniek és Lato. De az olaszoknak még a lengyelektől sem kellett igazán félniük, hiszen a két első csapat továbbjutott, elég lett volna eredményt produkálni a „nem túl acélos” Kamerun és Peru ellen.

Az első meccsen az olaszok a lengyelekkel játszottak egy 0-0-ás döntetlent, ami első ránézésre, utólag talán még nem is lenne olyan rossz. De hozzátartozik, hogy egyáltalán nem játszottak jól és a médiában ronggyá gyalázták Bearzotot, meg általában az egész csapatot.

De sebaj, következett Peru és ott majd jóvá lehet tenni… Hát nem! Bruno Conti ugyan előnyhöz juttatta az olaszokat, de utána a peruiak elkezdtek játszani és a végén kiegyenlítettek. Végül az olaszoknak meg kellett elégedniük egy újabb döntetlennel. Összehasonlításképpen, a lengyelek 5-öt vertek ezeknek a peruiaknak. Az utolsó csoportmeccsen Kamerun ellen játszottak és itt sem alakultak jobban a dolgok. Graziani gólt szerzett, aztán Kamerun szó szerint egy perc alatt kiegyenlített. Vagyis az olaszok végül 3 dicstelen döntetlennel jutottak tovább másodikként a csoportjukból. Mindeközben Rossi minden várakozást alulmúlt, lassú volt, erőtlen, látszólag céltalanul kódorgott a pályán, de Bearzot változatlanul kitartott mellette és mindig játszatta.

A válogatott viszonya a médiával pedig a bányászbéka ülepe alá süllyedt, ha már a csoportmeccsek előtt is bírálták őket, innentől kezdve „megnyílt a vadászidény” a válogatottra és mindenkiről elmondtak minden elképzelhető rosszat. Például egyes lapokban a játékosok kitalált homoszexuális kapcsolatairól irkáltak, ami a 80-as évek elején minden volt, csak nem dicséret. Egyes Spanyolországba kiküldött olasz tudósítók pedig odáig merészkedtek, hogy ordítva kiabáltak az „Öreg” Bearzottal. A játékosok ezek után nem is voltak hajlandóak szóba állni az újságírókkal. Pontosabban egyedül a kapitány, Zoff nyilatkozott, de ő meg kimondottan arról volt híres, hogy nem nagyon beszélt, konkrétan egy szótagos válaszokban kommunikált, már amikor egyáltalában hajlandó volt válaszolni.

Amikor pedig kiderült, hogy a következő csoportkörben a címvédő Argentina és a világbajnoki esélyes Brazília ellen kell majd játszaniuk, akkor egyenesen kinevették őket. Nem túlzás, szó szerint nyíltan kigúnyolták és kinevették őket a tévében!

A stílus megbocsáthatatlan volt, de a papírforma az újságíróknak adott igazat, az olaszok esélyei a matematikai nulla felé tendáltak. A második csoportkörben, a három csapat közül, csak az első jutott tovább és mindenki biztos volt benne, hogy azok nem az olaszok lesznek. Az első ellenfelük, a címvédő Argentína volt, ahol olyanok játszottak mint Passarella, Ardiles, Bertoni, Kempes… De főleg ott volt a legnagyobb, Maradona, akiről csak annyit kellett tudni, hogy ha a kapu felé tud fordulni, akkor már régen rossz. Például minket magyarokat, az argentinok azon a vb-n elintéztek 4-1-re. De az olaszok csodát tettek az argentinok ellen, az elsőt azon a vb-n, de korántsem az utolsót. Tardelli és Cabrini góljaival nyertek 2-1-re, Passarella már hiába szépített a végén.

A győzelemben nem kis része volt Gentilének, aki rátapadt Maradonára és gyakorlatilag teljesen semlegesítette az egész meccsen. Néha leszerelte, ha tudta megelőzte, de ha kellett akkor szabálytalankodott is, a lényeg, hogy egy pillanatig sem hagyta élni. Azóta több helyen hallottam kritizálni Gentile aznapi játékát (főleg argentinoktól), de le kell szögezni, hogy Maradonának semmi baja nem volt a meccs végén, már azon kívül, hogy kikaptak. Gentile nem rúgta le Maradonát, ahhoz el kellett mennie a spanyol bajnokságba, ahol egyből el is törték a bokáját. Mert ott nem voltak olyan ügyes védők mint Gentile, akik semlegesíteni tudták volna, ott csak „bunkók” akadtak, akik jól szét is rúgták!

És Rossi? Ó, hát ő kihagyta a meccs legnagyobb ziccerét! Pontosabban belerúgta Fillol kapusba, még az a szerencse, hogy a semmiből felbukkant a szokásos Bruno Conti, aki visszavette a labdát, lepasszolta Tardellinek, aki így megszerezte az olaszok első gólját. Vagyis Rossi továbbra sem tért magához, már éledezett, legalább már helyzetbe tudott kerülni, de azon a meccsen sem volt a toppon.

De ez az állapot már nem tartott tovább, mert ezek után következett az apoteózis: 1982 július 5-én, a barcelonai Estadi de Sarriában, megrendezték az Olaszország-Brazília mérkőzést. Túlzás nélkül ez volt minden idők egyik legnagyobb meccse az olasz válogatott és a vb-k történetében. A meccs, amin egyetlen ember elvert egy világsztárokkal megpakolt csapatot. A dologhoz hozzátartozik, hogy Brazília volt a toronymagas esélyes a vb címre. De ez így nem elég egyértelmű, talán úgy érthetőbb, ha azt mondom, hogy Brazíliában a mai napig azt a 82-es brazil válogatottat tartják „minden idők legerősebb brazil válogatottjának”! Ott volt Júnior, Falcao, Cerezo, Zico, Socrates, Éder… Ezek azon vesztek össze a repülőgépen, útban Spanyolország felé, hogy miután megnyerték a vb-t, hol szálljon majd le először a repülő a világkupával. A carioca játékosok Rióba akartak menni először, a paulisták meg természetesen Sao Paulóba. Nem vicc, szó szerint ez volt a legnagyobb problémájuk! Az fel sem merült, hogy nem fognak nyerni, el sem tudták képzelni, hogy valaki le tudja győzni őket, pláne nem az abszolút esélytelennek tartott olaszok.

Az olaszok elleni meccs előtt, a brazilok természetesen elütötték az argentinokat is, 3-1-re. Az argentinok becsületgólja a 89-ik percben született, amikor a brazilok már fél lábbal a zuhany alatt voltak, a kék-fehérek örülhettek, hogy megúszták 3 góllal. Maradonát pedig kiállították, mert 3-0-nál egy repülő rúgással letaglózta Batistát, miután szembesült avval, hogy hiába ő a legjobb, ennyi sztár ellen még ő is tehetetlen. Így, a jobb gólkülönbség miatt, a braziloknak az olaszok ellen már elég lett volna egy döntetlen is a továbbjutáshoz. De természetesen Brazíliáról beszélünk és ha ők elhiszik magukról, hogy jók, akkor sohasem játszanak döntetlenre, egyszerűen képtelenek rá, olyankor ők csak nyerésre tudnak játszani, lehetőleg jó sok góllal.

Valójában még az olasz játékosok se voltak túl magabiztosak, Falcao mesélte, hogy a második csoportkör előtt felhívta telefonon Bruno Contit az olaszok szállásán Spanyolországban, meg akarta tőle tudni, hogy pontosan mikor is kell majd visszatérniük a Rómába. Bruno Conti válasza így utólag elég mókás: „Nekem valamikor a jövő héten, neked majd csak egy hónap múlva, a vb után.” A legviccesebb, hogy Conti nem viccnek szánta.

Ehhez képest, ahogy elkezdődött a meccs, az 5-ik percben, a szokásos Bruno Conti észrevette a másik oldalon üresen érkező Cabrinit, ment is a pontos passz, Cabrini beívelte a labdát az érkező Rossi elé, aki ekkorra már teljesen felébredt, állva hagyta a védőjét és zavartalanul befejelte az olaszok vezető gólját. Hoppácska! Az olaszok álltak továbbjutásra. Aznap Paolo Rossi nem tudott hibázni!

De a brazilok egyáltalán nem ijedtek meg, inkább dühösek lettek. Először Serginho elrontotta a meccs legnagyobb ziccerét az ügyetlenebb jobb lábával, ami után Zico jól letolta. Majd Zico és Sócrates ketten egyedül megverték a teljes felállt olasz védelmet és Sócrates hanyag eleganciával kiegyenlített, 1-1 és megint a brazilok álltak továbbjutásra.

„És ez így természetes”, gondolták a brazilok, akik játszottak tovább, laza, elegáns stílusban. Kicsit túl lazák is voltak, Cerezo kapásból hátrafelé passzolt egy labdát a védelemnek, Oscar felé. De ekkor a sok brazil játékos között, a semmiből berobbant Paolo Rossi! Megelőzte és leültette a boldogtalan Oscart, majd mielőtt egy kétségbeesetten rohanó másik brazil odaérhetett volna, a tizenhatos határáról, védhetetlenül a kapuba bombázta a labdát, 2-1 és megint az olaszok álltak továbbjutásra. Aznap Rossi nem tudott hibázni!

Ezek után a brazilok még jobban bekeményítettek és sorra jöttek a támadásaik. De hol ők lőttek mellé, hol Zoffnak sikerült valahogy kitornáznia a labdát, hol az olasz védők állították meg valahogy Zicót és a barátait. Néha az olaszoknak meg egyszerűen szerencséjük volt, például amikor az olaszok tizenhatosában, Gentile kezei között elszakadt Zico meze (Természetesen Gentile fogta Zicót, ki más?), de a bíró nem vette észre az esetet és utána Zico már hiába mutogatta a szakadt mezét. A lényeg, hogy az olaszok valahogy kitartottak, pedig közben lesérült Collovati és be kellett állnia az alig 18 éves Bergominak.  Az első félidő 2-1-es olasz vezetéssel zárult.

A második félidőben a brazilok tovább támadtak, de egyik brazil helyzet sem ment be, mert az olaszok példás odaadással, szinte tökéletesen védekeztek, egy centit sem adtak a braziloknak. Aztán a 69-ik percben Falcao kapott egy labdát az olaszok tizenhatosa előtt, ott volt előtte Tardelli, Scirea és Cabrini, vagyis még nem volt túl nagy a baj. De ekkor az olasz védők elkövettek egy óriási hibát, vagy talán csak azért tűnik óriásinak, mert addig hibátlanul játszottak. Cerezo átszaladt keresztbe az olasz védelem előtt és mindhárom olasz védő egyszerre húzódott el Cerezo felé, közben otthagytak egy másodpercre egy folyosót Falcao előtt. Öreg hiba, ilyet nem lehetett csinálni Falcaoval, aki azonnal rúgott egy irgalmatlan nagy gólt, majd szaladt ünnepelni.

Tehát a 70-ik percben az eredmény 2-2 volt és megint a brazilok álltak továbbjutásra. Egy „normális” csapat ilyenkor elgondolkozott volna és ha addig kockáztattak és kitámadtak, akkor ezek után visszavettek volna egy kicsit. De ugyebár ez „minden idők legerősebb brazil válogatottja” volt és fel sem merült, hogy változtassanak a stílusukon. Elvégre addig minden meccsüket viszonylag könnyedén megnyerték és hiába vezettek kétszer is az olaszok, a brazilok úgy érezték, hogy sokkal jobbak. Hiába tudták, hogy továbbjutásra állnak, nekik nem volt elég egy 2-2 az olaszok ellen. Többen  szó szerint azt mondták, hogy egy döntetlen az olaszokkal nekik „szégyenteljes” lett volna! Hogy nézett volna már ki, hogy volt valaki, akit ők nem tudtak megverni?

Persze Telé Santana, az edzőjük, meglépte a jól begyakorolt védekező szerkezetváltást, mert a brazilok egyáltalán nem naivak, akkor is mindent tudtak a fociról és elméletileg átálltak egy 4-4-2-re. De a gyakorlatban a középső védőik folyamatosan kiabáltak a szélsőikkel, hogy jöjjenek már hátra védekezni, különben ebből még nagy baj lesz. De természetesen teljesen hiába ordibáltak a csapattársaikkal, a mentalitás és a büszkeség erősebbek voltak a taktikánál és a józan észnél.

Így történt, hogy mindkét csapat nyíltan a győztes gólért játszott, ami azt jelentette, hogy többnyire a brazilok előtt adódtak lehetőségek. De a 74-ik percben, a viszonylag ritka alkalmak egyikén, amikor az olaszok támadtak, egy szöglethez jutottak. Bruno Conti betette középre, ahol Oscar és Socrates egyszerre ugrottak fel fejelni, azzal az eredménnyel, hogy egymást zavarták. A kipattanó labdára Tardelli ért oda először, megpróbálta kapásból kapura rúgni, de a lövése elég gyengére sikerült. Közben, miután az imént kifejelték a labdát, a brazilok természetesen feljebb húzódtak, hogy lesre állítsák az olaszokat, csak éppen nem mindenki mozdult ki, az egyik játékosuk beragadt. Tardelli gyenge lövéséből így egy passz lett az egyik olasz csatárnak, aki ott tanyázott magányosan, 5 méterre a brazilok kapuja előtt. Természetesen ismét Paolo Rossiról van szó. Mondtam már, hogy aznap nem tudott hibázni? Hát akkor sem hibázott, hanyag eleganciával bevágta a brazilok kapujába a labdát, a keresztbe tehetetlenül elszálló Peres kapus mellett.

Csak hogy értsük egymást, korábban még soha senki sem lőtt három gólt a brazil válogatottnak! Azt a meccset azóta csak úgy emlegetik Brazíliában, hogy „Tragédia do Sarriá”, saját nagybetűs tulajdonnevet kapott, bátran keressetek csak rá. Kicsivel a vb után, egy különösen agresszív trópusi lázhullám söpört végig Brazílián, tudjátok hogyan nevezték el a brazilok azt a betegséget? Úgy nevezték el, hogy „Paolo Rossi”!

De a brazilok természetesen  nem adták fel, a legeslegutolsó pillanatig küzdöttek. A 89-ik percben még egy szabadrúgáshoz jutottak, nem messze az olaszok kapujától. Éder balról átívelte a jobb oldalra, a kapu elé a labdát, ahol lesben álltak Oscar és Cerezo. Cerezo lefogta Gentilét, így Oscar zavartatlanul fejelhetett kapura és nagyon jól találta el. De az öreg Zoff valahogy mégis odaért. Szó szerint a vonalon fogta meg a labdát, ha nem lett volna egy kamera a kapu mögött, még azt is hihettük volna, hogy bent volt.

Ez maradt a vége és a brazilok, „minden idők legerősebb brazil válogatottjával” kiestek. Zico többször elmondta arról a meccsről, hogy szerinte ha aznap a brazilok lőnek négy gólt, akkor az olaszok lőttek volna ötöt. Szerintem mondhatta volna nyugodtan azt is, hogy Rossi rúgott volna öt gólt, mert Paolo Rossi verte ki őket! Az „eltiltott”, „ügyetlen”, „használhatatlan”, „lassú”, „motiválatlan” Paolo Rossi hibátlanul játszott és kiverte a brazil válogatottat!

Ez a vereség örökre megváltoztatta a brazil focit, azután sutba vágták a „jogo bonitót” és a „futebol artét”. Ők is sokkal pragmatikusabbak lettek, onnantól kezdve csak az eredmény számított. De még ennél is többről van szó, ha akkor a brazil edző, Telé Santana, hagyományosan brazil filozófiája érvényesül, ami szerint a forma fontosabb az eredménynél, mert végső soron a forma szabja meg a végeredményt, akkor valószínűleg máshol is megpróbálták volna átvenni ezt a stílust. De mivel az olaszok nyertek, nemhogy lemásolták volna a brazil filozófiát, még a brazilok is feladták. Több brazil szaktekintély kifejtette, hogy a 82-es válogatott volt az utolsó „igazi brazil válogatott”, akik utánuk jöttek ugyan nyertek címeket, de már nem voltak igazán brazilok, már nem a brazil stílust képviselték.

Ezután a meccs után, az olaszok szintet léptek. Olyan volt, mintha a „szörnyeteg” legyőzésével, megszerezték volna a „szörnyeteg” erejét. Az elődöntőben következtek ismét a lengyelek és egy sima olasz győzelem. Részben mert Paolo Rossi is szintet lépett: a brazilok elleni meccs után ő lett „Pablito”. „Pablito” pedig azon a vb-n már nem tudott hibázni. Először Antognoni beívelt egy szabadrúgást, Paolo Rossi pedig megint gyorsabb volt mindenki másnál és a lengyelek kapujába fejelte a labdát. Aztán a második félidőben, a szokásos Bruno Conti, egy hajszálpontos emeléssel, az érkező Paolo Rossi elé tette a labdát, aki közelről befejelte az olaszok második gólját. Ez is lett a végeredmény, 2-0 az olaszoknak és irány a döntő. Tehát Rossi két meccsen 5 gólt szerzett és ismét csak ő szerzett gólt az olaszoknak!

De még nem volt vége, a döntőben ott várta az olaszokat az NSZK! Rumenigge, Breitner, Briegel, Magath, Littbarski… Először, a 24-ik percben, Bruno Conti kiharcolt egy tizenegyest, amikor Briegel lebirkózta őt a németek tizenhatosában. Na ezt a tizenegyest Cabrini pontosan és precízen mellérúgta! Egy vb-döntőn kihagyott büntető bárki mást agyonütött volna, de jellemző arra az olasz válogatottra, hogy nekik ez meg sem kottyant. A németek is támadtak, nekik is megvoltak a sanszaik, de az olaszokat körbelengte egy furcsa hangulat, egy sorsszerűség, mintha szentül hitték volna, hogy ők nem veszíthetnek. A félidő 0-0-val ért véget.

A második félidő 12-ik percében az olaszok szabadrúgáshoz jutottak, amit Tardelli szemfülesen azonnal elvégzett, kipasszolta a labdát az érkező Gentilének, aki beívelte középre, a németek kapuja előtt pedig ott termett a történetünk főhőse, Paolo Rossi, aki természetesen akkor sem tudott hibázni és közvetlen közelről a kapuba fejelte a labdát. Ez volt Rossi zsinórban hatodik gólja a vb-n, ekkor már több mint két és fél meccs óta, ő szerezte az olasz válogatott összes gólját. Végül ezt a sorozatot Tardelli törte meg, a 70-ik percben, amikor 17 méterről megszerezte az olaszok második gólját. A 81-ik percben Bruno Conti elszaladt a jobb szélen, laposan betette a labdát középre, a németek tizenhatosába, pontosan Altobelli lábára, aki megszerezte az olaszok harmadik gólját és végleg lezárta a meccset.

A „maoista” Breitner a végén még megszerezte a németek becsületgólját, de ennek már az égadta világon semmi jelentősége nem volt. A végeredmény 3-1 lett és az olaszok 1938 után újra világbajnokok voltak. Paolo Rossiból pedig örökre Pablito lett.

Hát persze, hogy az olaszoknak szerencséjük is volt. Például Boniek nem játszott ellenük az elődöntőben, márpedig ő volt a lengyelek legerősebb játékosa. A németek pedig az elődöntőben egy „gyilkos csatát” vívtak a franciákkal, hosszabbítással és tizenegyes párbajjal, ami után mindkét csapat „félholt állapotba” került. De ezt általában csak azok szokták felemlegetni, akik valamiért nem rokonszenveznek az olaszokkal. Az olaszok, az utolsó négy meccsükön azon a vb-n, sorba kiverték az argentinokat, a brazilokat, a lengyeleket és a németeket. Hadd ne kelljen most felsorolnom, hogy ezek a válogatottak milyen félelmetes játékerőt képviseltek. Keresve se tudnánk találni egy másik világbajnokot, akinek nehezebb ellenfelek jutottak volna! Csak megtapsolni lehet őket!

Ugyanez fokozottan igaz Paolo Rossira! Nincs még egy játékos a vb-k történetében, aki ilyen káprázatos formajavulást produkált volna a torna során. A kezdetben lenézett Paolo Rossi lett a torna gólkirálya és természetesen megválasztották a torna legjobb játékosának is. Ő lett annak az olasz csapatnak a szimbóluma és egy egész generáció legnagyobb hőse! De nemcsak Olaszországban, Paolo Rossi meghódította az egész világot. Megszemélyesítette a szerethető hőst, aki a saját gyengeségei dacára, sorra leküzdötte a látszólag legyőzhetetlen nehézségeket. A szereplése azon a világbajnokságon inspiráló volt mindenki számára, függetlenül a nemzeti hovatartozástól. Paolo Rossi volt a legszerethetőbb sztár a világbajnokságok történetében!

Nyugodj békében Pablito!