Ezúttal a Roma utolsó bajnoki címének az egyik hőséről szeretnék írni, az egyik legjobb befejező csatárról, aki valaha focizott. Több beceneve is volt, például „El arcángel Gabriel”, „Gábriel arkangyal”, Olaszországban sokszor hívták „Re Leonénak”, magyarul „Oroszlánkirálynak”, többnyire egyszerűen csak Batinak hívták, de a legtalálóbb beceneve a legegyszerűbb volt: „Batigol”. Mert Bati neve egybeforrt a foci lényegével, a góllal és senki, de tényleg soha senki sem tudott úgy gólt rúgni mint Batistuta!
Bati Reconquistában, egy Santa Fé tartomány béli kisvárosban született, egy igazi gauchóról, egy hamisítatlan dél-amerikai cowboyról beszélünk. A focival nagyon furcsa kapcsolata volt, egy félelmetes emberpéldányról van szó, aki a legjobb volt minden sportban amit csak kipróbált. Kosárlabdázott, teniszezett, röplabdázott és természetesen focizott is, mert Argentínában ki nem focizott? A fociban is messze az átlag fölött teljesített, viszont a foci nem volt a kedvenc sportja, szeretett focizni is, de nem jobban mint más sportokat és többször elmondta, hogy az első profi szerződéséig, még csak meg sem fordult a fejében, hogy egyszer abból fog majd megélni.
19 évesen mutatkozott be az argentin Serie A-ban, a Newell’s Old Boys-ban.
Amikor már beválogatták a reconquistai városi válogatottba, rendszeresen kihagyta az edzéseket, inkább elment röplabdázni a barátaival. Ez egészen addig tartott, amíg az apja meg nem tudta, hogy nem jár edzésre. Amikor aznap Bati hazament, az apja otthon várta és kedvesen megkérdezte, hogy hogyan ment az aznapi fociedzés? Bati elkezdett hazudozni, hogy „jól”, meg „nem történt semmi extra…”, amíg az öregje úgy fenékbe nem rúgta, hogy Bati 30 év távlatából is elérzékenyült, amikor felidézte. Mondani sem kell, hogy egy életre elment a kedve a lógástól.
Valójában Bati hivatalos labdarúgói karrierje viszonylag későn kezdődött, mert az édesapja nem hagyta, hogy leigazoljon egy klubba. Akkoriban a klubok szorosan birtokolták a focisták játékjogát, az apja meg nem akarta idejekorán lekötelezni, az volt a terve, hogy majd valamelyik klub fogja fizetni a fia tanulmányait, a profi pályafutással nem igazán számoltak. Már körülbelül 15-16 éves volt, amikor végre eligazolt egy igazi klubba.
A River Plate-ben argentin bajnok volt.
A hivatásos labdarúgói pályafutása akkor indult be, amikor a korosztályos argentin válogatott ellátogatott Reconquistába és játszottak egy meccset a városi válogatott ellen. Abban az argentin válogatottban voltak fantasztikus tehetségek, mint például Redondo, meg volt benne egy fantasztikus tehetség rokona is, Hugo Maradona személyében. Na azt a válogatottat elverték, de pontosabb úgy fogalmazni, hogy Bati verte el őket szinte egyedül, két gólt is rúgott nekik és úgy általában tönkreverte, szanaszéjjel szedte a védelmüket! Természetesen Argentínában mindenki felkapta a fejét, a nagy klubok közül, a rosarioi Newell’s Old Boys mozdult a leggyorsabban és azonnal leigazolták Batistutát.
Batistuta nem volt boldog, amikor egyedül Rosarióba kellett költöznie, egyrészt mert még sosem volt távol az otthonától, másrészt mert akkoriban ismerte meg a későbbi feleségét és nem szívesen ment el a 600 kilométerre lévő Rosarióba. Elmondása szerint, akkoriban többnyire a „nagyujjával utazott”, magyarul stoppolt és egy utazás Reconquistából Rosarióba, neki felért egy kalandtúrával. Ráadásul Rosarióban várta őt Marcelo „El Loco” Bielsa!
A Bocában, Diego Latorréval.
Azok kedvéért, akik nem ismerik Bielsa mester munkásságát, a beceneve, az „El Loco”, magyarul azt jelenti, hogy „Az Őrült” és állítólag kimondottan találó beceneve van. Bielsa vitathatatlanul az egyik legnagyobb modernkori edző az argentin labdarúgásban, a játék igazi mestere, de Bati első találkozása „Az Őrülttel” enyhén szólva is traumatikus volt. Reconquistában ahhoz volt szokva, hogy hetente kétszer volt edzés, már ha nem esett, mert akkor az edzés elmaradt. Ehhez képest Bielsa első edzésén, Bati ott találta magát a pályán egy seprűnyéllel a kezében, de nemcsak ő, a játékosok felének különböző színű zászlók meg botok voltak a kezükben, mert Bielsa így jelölte meg a különböző pozíciókat. Bati elmondása szerint, a pálya úgy nézett ki mint egy forgalmas repülőtér, tele volt különböző színű bójákkal, kihúzott madzagokkal, cölöpökkel és zászlókkal. Bati korábban annyit tudott az edzésről, hogy ott a kapu, abba kell berúgni a labdát, Bielsánál meg külön használati utasítás kellett ahhoz is, hogy mikor hova álljon.
Külön szót érdemel a szállás, ahol a Newell’s a fiatal focistáit elszállásolta. Bati úgy fogalmazott, hogy szeretné, ha a szerinte elkényeztetett gyerekei csak egy hetet eltöltenének abban a „pensiónban”, csak hogy megismerjék az élet sötét oldalát. A szállás a Newell’s stadionjában, a tribünök alatt volt kialakítva és egy nagy közös helységben voltak az ágyak. Nyáron meleg volt, télen hideg, egyrészt mert a radiátorok emberemlékezet óta nem működtek, másrészt mert amikor nem nyert a csapat, a morcos szurkolók szétkapták a létesítmény különböző elemeit és az első dolog, amit betörtek, azok mindig Batiék szállásának az ablakai voltak. Az ellátásról meg elég annyit mondani, hogy nagyon hamar megtanultak ruhában aludni, illetve azt is megtanulták, hogy hogyan kell sötétben, az éjszaka leple alatt, csendben kicsomagolni és elfogyasztani az otthonról kapott ételcsomagokat úgy, hogy a többiek a helységben ne vegyék észre, hogy étel van náluk. Valójában állítólag az egyetlen jó dolog a szálláson pont az étel lett volna, de a Newell’s szakemberei úgy ítélték, hogy Batistuta túlsúlyos, szóval azonnal szigorú diétára fogták.
A Bocával is nyert egy argentin bajnokságot.
Ráadásul egy fél év után a Newell’s közölte Batistutával, hogy eddig tudták biztosítani az ellátását, továbbra is hajlandóak fizetni neki, de akkor neki is tennie kell valamit az ügy érdekében. Onnantól kezdve Bati nyírta a füvet a pályán, egy „békebeli” tologatós fűnyíróval és ő mosta az ablakokat a stadionban, mindezt hajnalban, az edzések előtt. Olyan jól érezte magát, hogy egyszer ott is hagyta az egészet, úgy gondolta, hogy inkább befejezi a technikai középiskolát és nyit egy autószerelő műhelyt, haza is ment Reconquistába, úgy hívták vissza.
Az is hozzátartozik, hogy a pályája elején sok kritika érte, sokak szerint technikailag nem volt elég képzett. Bati játéka mindig is „európaias” volt, elsősorban a gólokról szólt, nem annyira a Dél-Amerikában megszokott technikai sallangokról. Természetesen ezen ma már csak nevetni lehet, de akkoriban ez egy megalapozott bírálatnak számított, egy akadály volt a feltörekvő fiatal játékos útjában.
Aztán lassan elkezdte rúgni a gólokat, 1988-ban bemutatkozott a Newell’s első csapatában és még a Libertadores-kupa döntőjébe is bejutottak, de kikaptak az uruguayi Nacional ellen. Ezek után kiszúrta őt a River Plate. Az is egy érdekes történet, ahogy átkerült a Riverbe, akkoriban az ügynökök nem nagyon beszélték meg a részleteket a fiatal játékosaikkal. Bati elindult egy olaszországi tornára, amin részt vett a River és a Newell’s is. Amikor kiértek Buenos Airesben a reptérre, ott közölték vele, hogy megvette őt a River, tehát már a Riverrel utazott Olaszországba, a kevés személyes tárgyát úgy küldték utána Rosarióból. Azon a tornán nem is játszott, úgy fogalmazott, hogy teljesen hiába utazott el, mert a Newell’s-hez már nem volt semmi köze, a Riverben meg még nem ismerték, nem tudtak mit kezdeni vele.
Batistuta a Bocában
A Riverben megnyerték az 1989-90-es bajnokságot, de valójában nem alakultak túl jól a dolgai, egyetlen szezont töltött ott, alapvetően mert az edző, a híres és hírhedt Passarella, valamiért nem bízott benne. Szerencséjére megjelent a másik argentin óriás, a Boca Juniors, ahol viszont tárt karokkal várták volna a fiatal gólvágót. De Passarella hiába nem játszatta, elengedni se akarta a nagy riválishoz, mert mi van ha kiderül, hogy mégis jó játékos? Végül Bati és az ügynöke addig erőszakoskodtak, amíg a River kénytelen volt elengedni és Bati, ha nehezen is, de átkerült a Bocába.
A Bocában volt az első igazi ugrás a teljesítményében felnőtt szinten és ez nem volt véletlen. Eleinte ott is keresték a helyét, képesek voltak jobb szárnyat játszatni vele! Aztán a Boca kispadjára megjött Oscar Tavarez, a legendás uruguayi mester, aki egyből megmondta neki, hogy ne hülyéskedjen, neki természetesen 9-est, befejező csatárt kell játszania. Az első edzésen berakta a cserék közé, de alig 45 perc után átrakta a kezdőbe és onnantól kezdve nem volt megállás, megszületett Batistuta, minden idők egyik legjobb befejező csatára!
A Bocában megnyerte a clausura bajnokságot és a válogatottal megnyerte az Amerika-kupát ez már szemet szúrt az európai megfigyelőknek, többek között a Fiorentinának is, annak a klubnak, ami végül a legmeghatározóbb lett a pályafutásában. A Fiorentina elnök-tulajdonosa a híres Mario Cecchi Gori volt, egy filmproducer és médiabáró, később a fia Vittorio átvette a Fiorentina irányítását is a többi családi céggel együtt. Batistutaért 12 milliárd lírát fizettek ki és a magas ár ellenére bátran kijelenthetjük, hogy Batistuta leigazolása volt a Cecchi Gori család legjobb döntése a Fiorentina élén.
Maradona többször elmondta, hogy szerinte Batistuta volt a legjobb csatár, akit ő valaha látott játszani.
De a beilleszkedés itt sem volt zökkenőmentes, az Argentínából érkezett fiatalembernek szembesülnie kellett a gazdag európai elitlabdarúgás világával. Bati mindig el szokta mondani, hogy minden csapatában óriási segítséget jelentettek neki az idősebb, tapasztaltabb csapattársak, akik mindig felkarolták és elmagyarázták neki, hogy hogyan is kell viselkedni az adott klubban. Nos Firenzében nem volt semmi ilyesmi, amikor megjött csak két külföldi lehetett csapatonként, náluk rajta kívül volt egy brazil, akinek már megvolt a saját baráti köre, ezen kívül volt egy csomó olasz, akikkel nem nagyon tudott szót érteni és Bati teljesen egyedül volt.
Emblematikus az első hivatalos klubrendezvény története, szóltak Batinak, hogy lesz egy „vidéki kirándulás”, amin az összes játékosnak részt kell vennie. Bati szépen felvett egy pár tornacipőt, egy farmert és egy pólót, majd a feleségével beültek a szolgálati Fiatba, amit a Fiorentina biztosított neki. De amikor megérkeztek a „kirándulás” helyszínére, azt látták, hogy mindenki luxus autókkal érkezett, a játékosok természetesen öltönyben és nyakkendőben, a feleségek is megannyi elegáns ruhakompozícióban pompáztak. Bati összenézett az asszonnyal és ki sem szálltak az autóból, villámgyorsan hazamentek és másnap inkább hazudott valamit, hogy miért nem tudott elmenni.
Batistuta 1991-ben megérkezett Firenzébe, itt láthatjuk Mario Cecchi Gorival.
Érdemes szót ejteni Batistuta hozzáállásáról, amikor megérkezett Firenzébe néha papucsban és rövid nadrágban közlekedett, mert egyáltalában nem érdekelte a megjelenése. A frizurája pedig egy sörény volt, innen eredeztetik az „Oroszlánkirály” becenevet is. Később, amikor „kikupálódott”, a pólót lecserélte ingre és zakóra, de nem ez volt a lényeg. Bati úgy fogalmazott, hogy ez foci, nem divatbemutató és nem a ruhától fog jobban játszani. Ő kereste a legtöbbet, de sosem neki volt a legdrágább autója, a rajongói hiába keresték a pletykarovatokban, vagy a divatos lokálok megnyitóin. Bati egy profi volt, véresen komolyan vette a munkáját, ő érkezett először az edzésre és ő ment haza utoljára. A lakásán nincsenek kiállítva trófeák, bekeretezett mezek, focis fényképek. Neki a foci egy munka volt, mindent megtett, hogy a lehető legjobb játékos legyen és amikor végzett, akkor hazament a családjához. Más focisták luxus autókat gyűjtöttek (hogy ne beszéljünk a barátnőkről), Batistutának meg olyan „hobbijai” voltak, hogy megszerezte a hivatalos edzői képesítést, vagy megtanult repülőgépet vezetni és letette a pilótavizsgát. Mert vannak akik megjátsszák magukat, bohóckodnak, felvágnak, akkor is ha nincs mire és vannak komoly emberek!
Senki se gondolja, hogy Batistuta egy érzelemmentes zsoldos volt, pont fordítva. Nem sokkal a leigazolása után, a Fiorentina kiesett az első osztályból, Batit pedig azonnal letámadták, hogy hagyja ott a bajba jutott klubot, de hiába fáradoztak. Összesen 9 évet töltött a Fiorentinában, bármikor elmehetett volna szinte bármelyik európai klubba, egyáltalán nem túlzás, a legnagyobb egyesületek egyfolytában keresték, hívták, szinte már üldözték. De Batistuta egy végtelenül hűséges és elkötelezett játékos volt, hálás volt a Fiorentina szurkolóinak és szerette volna minden áron meghálálni, amit kapott tőlük. Ráadásul, az elmondása szerint, akkoriban kereste a kihívásokat, nem vonzotta a gondolat, hogy elmenjen egy nagyobb klubba, hogy „fél gőzzel” címeket nyerjen, sokkal többre tartotta a Firenzében elért eredményeit és Roma szurkolóként nehéz lenne vitatkozni vele, mind pontosan tudjuk, hogy miről beszél.
Bati jellegzetes gólöröme, a „mitraglia”, a „géppisztoly”.
Végül már 31 éves volt, amikor elszánta magát, hogy otthagyja a Fiorentinát. Az elmondása szerint, már nem bírta elviselni, ahogyan bántak vele Firenzében. Ne rosszra gondoljatok, pont fordítva, van olyan, hogy valakit túlzottan istenítenek. Például reggelente, minden áldott nap, ajándékok tömkelege volt a lakásának az ajtaja előtt: bor, olaj, péksütemény, sonkák, szalámik, karácsonykor pedig nem tudta hova tenni a sok panettonét. Húsvétkor annyi csoki tojást kapott, hogy nagykereskedést nyithatott volna, komolyan alig bírta elajándékozni őket. Ha ő délelőtt azt mondta, hogy este van, akkor körülötte mindenki kórusban ismételte, hogy „Igen! És milyen szép este van!” Úgy érezte, hogy kezd teljesen elszakadni a valóságtól, új kihívásokra vágyott, mielőtt még túl idős lett volna. Jellemző, hogy akkor sem egy top klubba szerződött, hanem 2000-ben eljött hozzánk, a Rómába, hogy bebizonyítsa mindenkinek, ha akar, akkor tud bajnokságot is nyerni. Valójában az is hozzátartozik, hogy 31 évesen már túl volt a csúcson és kevesen voltak hajlandóak megfizetni a botrányosan magas vételárat a Fiorentinának és a nem kevésbé botrányos fizetést Batistutának. Bár erre semmilyen alapjuk nem volt, továbbra is megrúgta szezononként a maga 20 gólját, de sokan kétségbe vonták egy ilyen idős játékos értékét.
Batistuta a válogatottban
Rómában egy csodálatos csapat várta, szinte nem is volt olyan játékos a keretben, aki ne lett volna az országa válogatottjában. Páratlan névsor volt: Antonioli, Cafu, Aldair, Samuel, Candela, Zanetti, Tommasi, Zago, Asuncao, Nakata, Emerson, Delvecchio, Montella, Totti, Di Francesco, Guigou, Balbo… A kispadon meg ott volt Fabio Capello, akit, a Milannal és a Real Madriddal elért sikerei után, Sensi elnök úr elhozott Rómába egy talicska pénzért.
Apropó talicska pénz, a római legendárium szerint, Batistuta azért lett leigazolva, mert 2000-ben a Lazio megnyerte a bajnokságot. Most már azt is tudjuk hogyan nyertek, a „madarász” elnök, Cragnotti úr, az általa irányított cégek részvényeseitől és az adókból ellopott pénzeken igazolta a focistákat. Egy jól felkészült jogászcsapatra lenne szükség, hogy pontosan elmagyarázzák, miket követett el, illetve hogy mikor, miért és hány évet ült azóta. De Sensi elnök úr akkor mégsem tűrhette tétlenül, hogy a Lazio bajnokságot nyerjen, állítólag megkérdezte az embereit, hogy mi hiányzik ahhoz, hogy a Roma bajnok legyen? A válasz egyöntetű volt: Batistuta! Sensi elnök úr pedig sutba vágta a józan észt és kifizetett 70 milliárd lírát (36,2 millió eurót) Batistutáért. Manapság talán már nem is tűnik olyan soknak, de 2000-ben ez döbbenetes összeg volt. Egészen 2017-ig ez volt a legtöbb pénz, amit kifizettek egy 30 évnél idősebb játékosért.
Lehet, hogy Batistuta drága volt, de megérte az árát. A bajnoki cím szezonjában 21 gólt szerzett, a Roma gólkirálya lett, megelőzve Montella 18 és Totti 16 gólját. Köztük voltak emblematikus gólok is, amik kőkemény pontokat jelentettek, mint a Parma, az Udinese, a Bologna, a Lazio, vagy a Napoli ellen, vagy mint a Fiorentina ellen szerzett találata, amivel a Roma megnyerte azt a meccset és ami után Bati egyszerűen elsírta magát, mert sosem szerette volna bántani a Fiorentinát.
Néhány gólja a Fiorentinában.
Batistuta a Rómában egy megvalósult álom volt a szurkolók számára! Nehéz leírni azoknak, akik nem élték meg, hogy mit is jelentett az érkezése. Képzeljétek el az egyik, ha nem a legjobb játékost a világon, aki egyszer csak a ti csapatotokba igazol és ha már ott van, akkor megnyeri a bajnokságot is, mert úgy kerek a történet. Előtte és utána se éltünk meg ehhez foghatót. Amikor korábban Falcao megjelent, senki sem ismerte annyira, nem voltak vele szemben túl nagy elvárások. Totti meg jobb volt még Batinál is, de ő nem máshonnan jött, ő mindig a Rómához tartozott, ő egy adottság volt, mint az Agnellik pénze a Juvéban. Batistuta érkezése azt jelentette, hogy a Roma felnőtt, hogy legalább annyit ér mint bármelyik másik csapat. Nélküle talán sosem nyertük volna meg a bajnokságot, vele viszont nem veszíthettünk.
Ahogy már említettem két fő oka volt, hogy Rómába jött, egyrészt a bajnoki cím, úgy gondolta, hogy avval a Rómával nyerni fog és igaza is lett. A másik ok, a szakítás a Firenzében kialakult „aranyéletével”, az viszont nem egészen jött neki össze. Később többször elmondta, hogy Rómában a szurkolók még sokkal „őrültebbek” voltak mint Firenzében. Természetesen ezt nem szó szerint kell érteni, arról van szó, hogy Rómában, pláne a bajnoki cím után, még sokkal jobban istenítették mint Firenzében. Batistuta Rómában végképp nem tehette ki a lábát az utcára, többnyire csak bujkálva közlekedett, különböző járművek ülései mögé bújva. Ha pedig elment egy nyilvános helyre, mondjuk egy étterembe, akkor az első kérése mindig az volt, hogy távolítsák el az üres székeket az asztala környékéről, különben mindig megjelentek ismeretlen romanista szurkolók, akik amúgy mind nagyon kedvesek voltak, de a legnagyobb nyugalommal odaültek az asztalához és nem voltak hajlandóak onnan elmenni. Ez nem egyszer történt meg vele, hanem mindig!
2001-ben megérkezett Rómába, a képen láthatjuk Sensi elnök úrral.
A bajnoki cím után viszont Batistutát utolérte a kora és elég sok meccset kihagyott sérülések miatt. Valójában a bokái és a térdei már évek óta folyamatosan fájtak és az áhított bajnoki cím megszerzése után, már nem tudta hozni a korábban tőle megszokott teljesítményt. Összesen 35 meccsen lépett pályára és alig 6 gólt szerzett. A következő szezonban pedig a Roma megszabadult tőle, januárban még rásózták az Interre, egy kölcsön erejéig, nyáron pedig elszerződött Katarba, ott is fejezte be az aktív labdarúgói pályafutását.
Ha csak a számokat nézzük, a karrierje ijesztő: 244 gól 430 meccsen. Sokáig ő volt az argentin válogatott gólkirálya is, aztán pár éve Messi megelőzte. De Messinek sokkal több meccsre volt szüksége mint Batinak! A mostani statisztika szerint, Messi 138 meccsen szerzett 70 gólt a válogatottban, 0,51 a gólátlaga, Batistuta meg 77 meccsen szerzett 54 gólt, vagyis a gólátlaga 0,7. Evidens, hogy Messi egészen más fajta játékos, szerintem összességében többet is ér mint Batistuta, de ha csak a csatárteljesítményt, a gólokat nézzük, akkor elég egyértelmű a különbség Bati javára!
Batistuta, Montella és Totti.
Beszéljünk a trófeákról, 1989-90-es argentin bajnok a Riverrel, 1991-es Clausura bajnok a Bocával, 1994-ben olasz másodosztály bajnoka a Fiorentinával, 1995-96-ban Olasz-kupa a Fiorentinával, 1996-ban Olasz Szuperkupa a Fiorentinával, 2000-01-ben Olasz bajnok a Rómával, 2001-ben Olasz Szuperkupa a Rómával, Copa America 1991-ben és 1993-ban Argentínával. Ott vannak az egyéni trófeák és díjak is (a vicces, „szavazzuk meg” díjakat most hagyjuk, azoknak eleve nincs sok objektív értelmük) Copa America gólkirálya 1991-ben és 1995-ben, Konföderációs kupa gólkirálya 1992-ben, Serie A gólkirálya 1994-95-ben, Olasz kupa gólkirálya 1995-96-ban. Például a Serie A-ban Batistuta tartja azt a rekordot is, hogy egymás után zsinórban 11 fordulóban szerzett gólt, a Ranieri irányította Fiorentinával, 1994-95-ben, szeptember és november között, egymás után 13 gólt szerzett 11 meccsen. Ja és nem, Cristiano és Quagliarella ebben nem érték őt utol, ők közben pihentek, kihagytak egy meccset, Bati viszont minden fordulóban játszott.
De a számok és a trófeák nem mondanak el mindent, Batistuta leírhatatlan játékos volt, ő volt a gólszerzés megszemélyesítése. Teljesen mindegy, hogy kivel játszott, hogy hányan fogták, hogyan védekeztek ellene, ő gólt rúgott és senki sem tehetett ellene semmit. Fejjel, jobbal, ballal, mindegy hogyan, de ő gólt szerzett. Éveken keresztül a legmeghatározóbb játékos volt az olasz bajnokságban, egy olyan időszakban, amikor a Serie A egyértelműen messze a legjobb volt a világon. Túlzás nélkül ki lehet jelenteni, hogy Batistuta volt az ideális befejező csatár, ő volt a mérce, akihez az összes többi támadót hasonlították.
Természetesen a „mitragliát” előadta Rómában is.
A játéka legjellemzőbb tulajdonsága talán a közvetlenség volt, nem sokat cselezett, nem vezetgette a labdát, pár érintés után lőtt és többnyire gól is lett belőle. Nagyon gyors volt, a reakcióideje félelmetes volt, néha olyan érzése volt a nézőnek, hogy a többi játékos lassított felvételben mozog körülötte. Ha a kinetikus intelligenciáját nézzük, egyértelmű, hogy egy zseniről beszélünk. A fizikai ereje is lenyűgöző volt, nem nagyon akadt olyan védő, aki le tudta volna birkózni. A lövései pedig ballisztikai tanulmányok voltak, olyan erővel, olyan sebességgel tudta megrúgni a labdát, hogy az ellenfeleknek nem nagyon volt idejük reagálni. Amikor még Argentínában játszott, az egyik lövése eltörte egy kapus csuklóját!
Egyszer az argentin tévében, Victor Hugo Morales, a híres riporter és újságíró, megkérdezte Maradonát és Batistutát (érzitek a műsor színvonalát, ott nem „kóbor rovatvezetőkkel” operáltak), hogy mit gondolnak a modern, könnyebb labdákról? Maradona elmagyarázta, hogy nincs akkora jelentősége, az edzésen úgyis megszokja az ember. Batistuta válasza lenyűgöző volt a maga egyszerűségében: „Nekem mindegy, nálam úgy sincs sokáig a labda.” Nem viccnek szánta, komolyan gondolta, elnézve a góljait, egy medicinlabdával ugyanúgy gólt rúgott volna, ahogy egy strandlabdával is.
Két és fél szezon, 86 meccs és 33 gól a Rómában. Sok? Kevés? Szerintem nagyon sok, de örültem volna még sokkal többnek.
A visszavonulása utáni időszakból maradt fenn az egyik legaranyosabb történet, amit Bati több helyen is elmesélt. Egy időre Ausztráliába költözött a családjával, konkrétan Perthbe. El akart szakadni a focitól és golfozással töltötte az idejét, mindennap eljárt a golfklubba, mert miért is ne? Ott összebarátkozott a „bennszülött” klubtagokkal, akiknek természetesen fogalmuk se volt, hogy ki az a Batistuta, ők csak egy jó módú és jó modorú argentin úriemberként ismerték. Akkoriban rendezték a világbajnokságot és az ausztrálok nagyon lelkesek voltak, mert kivételesen kijutott a csapatuk a vb-re. Bati meg egyáltalán nem egy felvágós típus, sokkal jobban illik rá a szerény jelző, senkinek sem kötötte az orrára, hogy a személyében milliók bálványát, az argentin válogatott abszolút gólkirályát tisztelhetik. A lényeg, hogy egy idő után az ausztrálok elkezdték magyarázni Batinak a focit! Eleinte nem rontotta el a játékot, türelmesen végighallgatta az új barátait, csak annyit engedett meg magának, hogy elmondta, „régebben ő is focizott egy kicsit”. Aztán amikor az egyik megkérdezte, hogy milyen érzés lenne neki, aki „régebben még focizott is egy kicsit”, egyszer játszani egy világbajnokságon, mint a csodálatos ausztrál válogatott tagjai, végül csak elmondta, hogy hát tulajdonképpen ő már játszott három különböző világbajnokságon is…
Néhány „gyöngyszem” a Rómával.