Az olasz bajnokság második játéknapjának záró meccsét az AS Roma játszotta az Atalanta ellenében. Hazai környezetben 2014-ben sikerült utoljára legyőzni a bergamói kék-feketéket, így egy igen pikáns, mumusverést várhatott a nagyérdemű. Pláne a kezdőcsapatok megismerésekor érezhette nyerge magát a mindenkori Roma játékos, hiszen Gasperini egy meglehetősen tartalékos csapattal kezdett a csütörtöki EL visszavágó miatt. Aztán ebből az egészből kisült a forduló, de talán az ősz egyik „legjobb” mérkőzése.

De ne szaladjunk ennyire előre, vegyük szépen sorra az eseményeket, és üljünk fel újra arra a hullámvasútra, amit romanistaként tegnap este meg kellett, hogy éljünk. Di Francesco kerete mindenképpen mélyült az átigazolási időszakban. Sajnos ennek a játékos dömpingnek az utolsó áldozata Strootman lett, aki Rudi Garcia hosszas unszolására Franciaországba igazolt. Aztán az idény eldönti, hogy belefért-e Monchi azon gondolata; hogy a Serie A egyik legmasszívabb középpályát totálisan szétrobbantva, Ninja és Strootman eladásával végérvényesen új irányba fordította az „AS Roma koncepciót”.

Szóval a bőséges választék ismeretében Di Fra’ a következő kezdőt küldte pályára: Olsen – Florenzi, Manolas, Fazio, Kolarov – Cristante, DDR, Pellegrini – Ünder, Dzeko, Pastore. Szép, tetszetős csapat, nyerési esélyekkel, gondoltam magamba, pláne, mikor megláttam, Gasperini mekkora mértékben pihentet a nemzetközi meccs előtt. Az Atalanta kezdője így nézett ki: Gollini – Mancini, Dijmsiti, Palominio – Castagne, Valzania, Pessina, Adnan – Pasalic, Rigoni – Zapata. Fölösleges külön firtatni, kinek hány Serie A meccs volt a kezdőrúgás előtt a lábában, anélkül is jól látható milyen visszafogott volt a vendég mester.

Ráadásul, ezt a gondolatot tovább fűzve, a 74. másodpercben Ünder ballábas beadását Pastore sarokkal kapuba húzta, így Di Francesco 200. olasz bajnokija úgy kezdődött, ahogy ezt fél kilenc körül remélni lehetett. Majd jött a hidegzuhany. Az Atalanta nem, hogy összezuhant volna a szépségdíjas góltól, hanem életre kelt. Vagy a Roma zuhant álomba, nem tudom, de húsz perc alatt 7 (!) szögletig jutó vendégek Zapata lövését követően, Castagne révén egalizáltak. Manolas már ennél a gólnál is csak ímmel-ámmal védekezett a kolumbiai csatárral szemben, amit később tovább fokozott.

Pár perccel később, ismét a görög védő mellett ficánkolva indult meg Zapata, aki középre is passzolt Fazio mellett, majd az érkező Rigoni a vezetést is megszerezte a vendégek számára. Kolarov messziről nézte az eseményeket. A mérkőzés ezen szakaszában a „teljes összeomlás” jelzős szerkezet került a noteszembe, de akkor még nem láttam előre, hogy mi fog következni. Jött az Atalanta, mintha a Roma lenne tartalékos és minden lehetséges módon kapura tört. DDR több esetben is blokkolt utolsó emberként, és nyugodtan kijelenthettük, csak a szerencse miatt maradt 1-2 az eredmény sok esetben.

Szűk negyven perc játékot követően újabb tetszetős Atalanta támadás végén született meg a vendégek harmadik találata. Fazio kimozdult helyéről, majd a mögé beütött labdát ismét Rigoni verte be. 1-3. Az AS Roma védekezése az első félidőben egy kezdő korosztályos csapatéval volt egy szinten, persze nem akarom ezt egyértelműen a tovább lassuló Fazio, vagy a látványosan alulmotivált Manolas nyakába rakni, hiszen egy jó védekezés minimum a középpályán kezdődik, amiből tegnap este az első játékrészben semmi nem valósult meg. A szünet után erre Di Francesco is reagált, és két középpályását lecserélve, meg gondolom némi hajszárítózást követően próbált reagálni a látottakra.

Kluivert és NZonzi érkezett Pellegrini és Cristane helyett. A formáció 4-3-3-ról 4-2-3-1-re módosult és az egész csapat legalább 20-30 méterrel előrébb lett állítva. Labdára volt szükség, amit sikerült is viszonylag gyorsan megszerezni. Gasperini szintén reagált a római variációra és 64 perc alatt mindhárom cseréjét elhasználva próbálta a felbőszült Rómát féken tartani. Szükség volt minderre, hiszen egy óra után Florenzi szépíteni tudott. Dzeko labdalevétele után csente el a bosnyáktól a labdát, és tört kapura. Majd ballal megszerezte csapata második gólját. 2-3. Nehéz szavakba önteni, mit éreztem ekkor. Egészen elképesztő érzelmi hullámok futkároztak rajtam. Viszont Gasperini cseréi ültek nagyon, szépen sikerült lassítani a hazaiak tempóján, így kifogva a szelet a Farkasok vitorlájából. 73 perc játék után Florenzi a térdéhez kapott, és cserét kért. Sajnos a műtött testrésze rendetlenkedett, mielőbbi visszatérést kívánunk a kis olasznak. Itt Di Fra’ újabb merészet húzott és Schicket küldte pályára. Ezzel végképp előre helyezve a hangsúlyt.

Ez a taktikai átalakítás már lassabban hozta meg az eredményét, egészen a 82. percig kellett arra várni, hogy Pastore szabadrúgását Manolas a hálóba kanalazza, kialakítva ezzel a 3-3-s végeredményt. Bár három óriási meccslabda is adódott még a hazaiak előtt, egyiket Dzeko fejelte a kapus kezébe, másikat Kluivert bénázta el, a harmadikat viszont Schick oldotta meg kiválóan, de Gollini a játéknap védését bemutatva őrizte meg a csapata pontját. Így ha nem is klasszikus értelembe véve, de igazságos döntetlen született.

Azt pedig tovább elemezgethetjük, hogy mi történt a csapattal az első félidőben. Ki milyen teljesítményt nyújtott, illetve hogy mekkorát domborított edzői képességeiből Gasperini vagy Di Francesco. Egy szemleges néző számára biztosan jó szórakozás volt a találkozó, kiváló reklám ez az olasz focinak, de én, mint római szimpatizáns annyira nem élveztem mindezt. Pénteken már Milan, szóval adott egy újabb komoly feladat.