Kezdhetjük akár Tottival is, miért is ne? Amikor Totti felcseperedett Rómában, arról álmodozott, hogy egyszer majd a Rómában fog játszani és hogy ő lesz majd a csapat kapitánya, a vezér, hogy olyan lesz mint a kedvenc játékosa, akinek a posztereivel tele volt a gyerekszobája, hogy olyan lesz mint Giuseppe Giannini, becenevén „Er Principe”.

Később, amikor Totti bekerült a Roma csapatába, saját elmondása szerint, mindenben igyekezett Giannini példáját követni. Giannini nem csatár volt, mint általában a legnépszerűbb játékosok, hanem egy igazi, hamisítatlan irányító középpályás és ő volt Totti generációjának a példaképe, a Roma és többször az olasz válogatott kapitánya.

Ha valaki nem tud sokat Gianniniről, esetleg csak hallomásból ismeri a nevét, ne szégyellje magát, teljesen érthető. Giannini Rómája, saját szavai szerint, egy viszonylag proletár Roma volt, Dino Viola utolsó évei és Franco Sensi első próbálkozásai az elnöki poszton. Még játszott Falcaoval és Totti már a szobatársa volt az edzőtáborokban (Francesco erre nagyon büszke is volt), de valójában lemaradt mindkettejük fénykoráról. Pedig ő folytatta a vonalat, ami hosszú évtizedek óta szinte folyamatosan tart a Rómában, a nagy római és romanista kapitányok vonalát. Di Bartolomei és Conti után jött Giannini, utána Totti és De Rossi, utánuk már ott van Florenzi…

A „Principe”, Giannini beceneve, azt jelenti, hogy „herceg”, a csapattársától, Odoacre Chiericotól kapta, mert mindig elegáns testtartással, magasan tartott fejjel játszott. De gondoljunk bele, nem király, csak herceg. Van ebben valami beteljesületlen, egy örök ígéret, egy beteljesületlen álom, egy félbemaradt küldetés. Némi túlzással lehetne a beceneve elátkozott herceg is, mert neki igazából sosem volt szerencséje. A tudása és a tehetsége megvolt ahhoz, hogy minden idők legnagyobbjai között emlegessék, megvolt bőven. Az akarattal, az igyekezettel és az odaadással se volt gond, többször nyújtott kimagasló teljesítményt is. De a szerencse, az a hangyakörömnyi kis megfoghatatlan extra valami hiányzott, ami elválasztja az égbeemelt trófeát, a szomorú ezüstéremtől. Néha meg egyenesen olyan dolgok történtek vele, amiket csak a legsötétebb balszerencsével lehet magyarázni.

Elnézést, ez úgy hangozhat, mintha Giannini nem lett volna sikeres, pedig valójában nagyon is az volt, az elit krémjébe tartozott minden szempontból. Mindössze arról van szó, hogy sose sikerült neki bajnoki címet, vagy európai kupát nyernie a Rómával, nincs evvel egyedül, sajnos mint tudjuk Rómában kevesen büszkélkedhetnek ilyesmivel. De Giannini, a kristálytiszta klasszisa és a páratlan odaadása miatt, megérdemelt volna valami egyedülállóan nagyszerű eredményt, többet mint a 3 olasz kupagyőzelem (1983-84, 1985-86, 1990-91) a Rómával és a bronzérem a válogatottal a hazai rendezésű vébén 1990-ben.

De haladjunk sorrendben, Giannini 1964. augusztus 20.-án született Rómában, megannyi olasz kortársához hasonlóan, ő is az egyik helyi plébánia csapatában kezdett el játszani, később eligazolt az első egyesületébe, az Almas-ba.  A kivételes tehetsége azonnal kiemelte a kortársai közül, nagyon sok megfigyelő kiszúrta magának, amikor pedig elég idős lett, hogy továbblépjen egy nagyobb klubba, egy valóságos árverés alakult ki körülötte.

Többek között a Milan, a Lazio és a Roma is megkeresték. A milánóiak még egy „próbajátékra” is elcsábították a messzi északra. Azért tettem idézőjelbe a „próbajátékot”, mert állítólag nem az volt a kérdés, hogy Giannini elég jó-e a Milanhoz, sokkal inkább arról volt szó, hogy a Milan próbálta valahogy meggyőzni Gianninit, hogy igazoljon hozzájuk. De teljesen hiába erőlködtek, Giannini esetében sosem volt igazán kérdés, hogy hol fog játszani, természetesen ő mindig és csakis a Rómába vágyott. Végül a romanista klub ifjúsági szektorának a vezetője, Giorgio Perinetti, megnyerte az árverést és Viola elnök úr kiállított egy 40 millió lírás csekket, ami akkoriban botrányosan nagy összegnek számított egy fiatal játékosért.

Ez egy visszatérő motívum lesz Giannini karrierjében, később többször hívták őt nagyobb klubok, például a Milan és a Juve is, a Sampdoria pedig „ráuszította” Viallit és Mancinit, a barátait és csapattársait a válogatottban, hogy csábítsák el Genovába. De Giannini egész pályafutása során ragaszkodott a Rómához és a szurkolóihoz, csak akkor hagyta el a Rómát, amikor a klub végleg lemondott róla.

Említettem a balszerencsét, sajnos ez a motívum a kezdetektől fogva végigkísérte Giannini pályafutását. Az első meccse a Roma felnőtt csapatában még a második bajnoki cím előtt volt, az 1981/82-es szezonban, az Olimpicóban a Cesena ellen. Liedholm mester bedobta a 17 éves Gianninit a mélyvízbe, ő pedig parádésan megfulladt. Pontosabban nem arról van szó, hogy olyan rosszul játszott volna, de egy focimeccs epizódokból áll össze és Giannini az első labdaérintésével rögtön eladta a labdát a középpályán, ebből a Cesena pedig gólt szerzett és végül 1-0-ra meg is nyerte a meccset. Nesze neked bemutatkozás! Mivel a Roma középpályáján az elkövetkező években nem volt emberhiány (Falcao, Cerezo, Ancelotti…), ez a szerencsétlen bemutatkozás elég volt, hogy Gianninit egy időre visszaküldjék az ifik közé.

Aztán Falcao súlyos sérülése a 84/85-ös szezonban és a későbbi távozása, képletesen fogalmazva megnyitották Giannini előtt a Roma kapuit. Eriksson, a Benficából érkezett új svéd mester, végül úgy döntött, hogy a 20 éves Giannini fogja pótolni a brazil világsztárt és az eredmény egyenesen lenyűgöző lett. Az első szezonjában 26 meccsen lépett pályára és még 4 gólt is szerzett, ami egyáltalán nem rossz egy irányító középpályástól. De nem is a számokban volt a lényeg, Giannini azonnal magához ragadta a csapat irányítását és a fiatal korát meghazudtoló magabiztossággal játszott. Ja és az első gólját a Juvenak rúgta, csak mert ez így szép és helyes.

Tehát Giannini maradt a Rómában és a fővárosiakkal váltakozó szerencsével végigverekedte a nyolcvanas évek végét és a kilencvenes éveke elejét, Maradona Napolija, a holland Milan és a  német Inter ellen. Közben egyszer sem voltak olyan csapattársai, hogy reális esélyekkel indulhatott volna a bajnoki címért, ezek ellen az „óriások” ellen. Ő mondta, hogy ő egy „proletár Rómában” játszott. De az a „proletár Roma” nagyon szép focit játszott és a középpontjában ott volt a „Principe”, a csapat alfája és ómegája. Giannini egy technikailag nagyon jól képzett játékos volt, zseniálisan látott a pályán, kreatív volt és elegáns, hibátlanul tudott játszani jobbal és ballal… Egy abszolút tökéletes játékos volt!

A Rómával játszott 318 meccsen a Serie A-ban (49 gól), 79 olasz kupameccsen (19 gól) és 38 európai kupameccsen (7 gól). A római pályafutása az 1995/96-os szezon után ért véget, amikor is Sensi elnök úr úgy döntött, hogy megválik tőle és a romanista edzőtől, Mazzonétól is. Egyesek szerint ebben közrejátszott egy elveszített derbi a Lazio ellen, ahol Giannini kihagyott egy tizenegyest és ami után Sensi elnök úr éles hangnemben kritizálta. Nem érdemelte meg. A meccs után állítólag volt egy vita is az elnök és a kapitánya között, ami végül Giannini távozásához vezetett, de az is tény, hogy ekkor Giannini már 32 éves volt és a profilja már nem felelt meg Sensi elnök úr ambícióinak. Jellemző a „szerencséjére”, hogy az utolsó előtti meccsén Firenzében összeszedett egy sárgalapot, ami miatt nem léphetett pályára az utolsó bajnokiján a közönsége előtt.

Miután távozott a Rómából, meg sem állt a mesés Ausztriáig, a Sturm Graz csapatát erősítette egy szezon erejéig, de a jelek szerint nem ízlett neki az osztrák bajnokság, mert a következő évben már megint Olaszországban volt, konkrétan a Napoliban, ahova Mazzone mester hívta, de egy pár hónap után onnan is továbbállt, ám előtte még kiverték az olasz kupából a Laziót, egy emlékezetes 3-0-ás győzelemmel, ahol Giannini is gólt szerzett. Legközelebb a Leccében láttuk viszont, ahol másfél szezont töltött és hozzájárult a csapat visszajutásához a Serie A-ba. Ekkor már 1999-et írtunk és Giannini úgy értékelte, hogy ennyi elég volt, szögre akasztotta a cipőit és kezdetét vette az edzői pályafutása.

De mielőtt rátérnénk az edzői kalandjaira, előtte beszélni kell a válogatottról. Ahogy már említettem, Giannini képességei vitán felül álltak és természetesen megtalálták őt a válogatott emberei is. Amikor az U-21-es csapatban játszott, a válogatott edzője Vicini volt, ugyanaz, aki később 90-ben a nagy válogatottat is edzette. Az a generáció az olaszoknál nagyon jól sikerült, 1986-ban meg sem álltak az EB döntőig, ahol csak tizenegyesekkel kaptak ki a spanyol kortársaiktól. Említettem már többször a balszerencsét, Giannini természetesen itt is azok között a játékosok között volt, akik nem tudták berúgni a büntetőt, pedig a döntő első meccsén még ő szerezte a győztes gólt.

Ettől függetlenül, a korosztályos olasz válogatott egyik meghatározó játékosa volt és amikor Vicini lett a nagy válogatott edzője, természetes volt, hogy Giannini ott is kulcsjátékos lett. Amikor pedig 1990-ben Olaszországban rendezték a világbajnokságot, nem sokan mertek fogadni az olasz válogatott ellen. Az olaszok egy kivétellel az összes meccsüket Rómában játszották és az Olimpico közönsége frenetikus szurkolással űzte, hajtotta a csapatát. Volt is miért szurkolni, az egy döbbenetesen erős csapat volt (Baresi, Bergomi, Maldini, Vierchowod, Ancelotti, Baggio, Mancini, Vialli, stb.) és a közepén ott volt Giannini, az irányító, a metronóm. Az a csapat némiképp szakított az olasz hagyományokkal és szép offenzív játékkal eljutott az elődöntőig, úgy, hogy közben még gólt sem kaptak, mert azért mégiscsak olaszok voltak. Közben Giannini végig remekül játszott és annak ellenére, hogy sosem volt egy gólzsák, a csoportmeccseken az ő góljával verték meg az amerikaiakat.

De az elődöntőben visszaköszönt Giannini régi útitársa, a balszerencse. Az olaszok elkövettek egy óriási hibát, elrontották a szervezést, valamiért úgy intézték a dolgokat, hogy az elődöntőt nem Rómában játszották, hanem Nápolyban. Alapállásban ez se lett volna akkora baj, csakhogy a szervezők nem tudhatták előre, hogy az olaszok ellenfele az elődöntőben Argentina lesz, pontosabban Maradona és tíz másik argentin. Mostanában egyre többen elkövetik azt a hibát, hogy Maradonát más focistákhoz hasonlítják, az én szerény véleményem szerint ez teljesen felesleges. Legyen elég annyi, hogy amikor Maradona elkapta a fonalat, akkor tökéletesen mindegy volt, hogy ki játszott ellene.

Az olasz szervezőknek pedig sikerült valahogy kibulizni, hogy a meccset a világbajnoki címvédő Maradona otthonában, a San Paolo Stadionban játsszák. A nápolyiak is szurkoltak az olaszoknak, de mégse volt olyan a hangulat mint az Olimpicóban, például az egyik legnagyobb transzparens úgy szólt, hogy „Maradona bocsáss meg, de Olaszország a hazánk”. A meccs elején Schillaci még vezetést szerzett, de a második félidőben Caniggia egyenlített, több gól a hosszabbításban sem született, jöttek a tizenegyesek (legalább Giannini ezúttal nem állt oda) és természetesen az argentinok jutottak a döntőbe.

Giannininek és a csapattársainak végül csak egy nagyon keserű harmadik hely jutott, miután a bronzéremért elverték Angliát Bariban. Közben Maradonaékat meg Rómában jól kifütyülte az Olimpico, mielőtt a romanista Rudi Völlerrel felálló német válogatott elverte volna őket a döntőben és minden olasz szurkolónak azóta is ott motoszkál a fejében a kérdés, hogy mi lett volna ha az elődöntőt is Rómában rendezik?

A világbajnokság után Gianninit soha többet nem hívták a válogatottba, pedig alig 27 éves volt és minden szempontból a pályafutása csúcsán járt. De jött Sacchi a válogatott élére, aki nagyjából minden szóba jöhető olasz középpályást kipróbált, csak Gianninit nem hívta be és erre őszintén szólva nagyon nehéz ésszerű, elfogadható magyarázatot találni. Az ilyen és ehhez hasonló dolgok szülik a Roma és a romanisták kirekesztettségéről szóló, többé-kevésbé légből kapott összeesküvés-elméleteket. Így végül alig 4 évig szerepelt a nagy válogatottban, 1986 és 1990 között, összesen 47 meccsen lépett pályára és 6 gólt szerzett.

De térjünk vissza Giannini visszavonulásához és edzői karrierjéhez. Miután befejezte a játékosi pályafutását, Gianniniből edző lett, sokak szerint nem is rossz szakember, de az eredmények sajnos egészen mást mondanak. Valójában az edzői pályafutásában is tetten érhető a szokásos alapmotívum, ami játékosként is végigkísérte: a balszerencse.

Giannini, 2004 óta napjainkig, egy sor kisebb-nagyobb klubot edzett, a negyedosztálytól egészen a másodosztályig, váltakozó szerencsével. Nem szeretnék túlzottan elmélyülni a részletekben, nem akarlak titeket az olasz labdarúgás alsóbb osztályainak az eredményeivel untatni.  Legyen elég annyi, hogy többnyire nem volt sikeres, többször előfordult vele, hogy elbocsátották a rossz eredmények miatt, máskor meg ő mondott fel és ilyenkor többnyire élesen támadta az egyesületeket, ahonnan távozott.

Edzette a Veronát, a Sambenedettesét (párban Pruzzóval), a Foggiát, a Grossetót, a Gallipolit, a Racing Rómát, és a Racing Fondit. Talán a Foggia és a Verona voltak a legkomolyabb klubjai, mindkét helyen elég hamar megbukott. A legsikeresebb a Gallipoli kispadján volt, velük feljutott egészen a másodosztályig, de végül innen is távoznia kellett. Közben megfordult olyan egzotikusnak nevezhető helyeken is, mint a román bajnokság, konkrétan az Arges Pitesti, vagy mint a libanoni válogatott. Utoljára 2017 szeptemberében bocsátották el a Racing Fondi kispadjáról, hivatalosan azért, „mert nem egyeztek a céljai a klub vezetésével”.

Sajnos kijelenthetjük, hogy Giannini eddigi edzői pályafutása, nem Fergusont, vagy Mourinhót idézi, de azt is el kell mondani, hogy néha önhibáján kívül került lehetetlen helyzetbe. Többször előfordult vele, hogy „kihullott alóla” a klubja, amikor a balszerencse tulajdonosváltások, vagy simán anyagi csődök formájában manifesztálódott. Giannini legfőbb vágya természetesen az lenne, hogy valamilyen formában bekerüljön a Rómába, de őszintén szólva erre a közeljövőben nincs sok esélye, legalábbis eddig semmilyen erre utaló jel nem érkezett a Roma részéről.

Mindeközben Giannini viszonylag gyakran szokott szerepelni a médiában és természetesen többnyire a Rómával kapcsolatban szokták kérdezni. A népszerűsége a szurkolói körében természetesen továbbra is töretlen, 2013-ban szavazták be a Hall of Fame-be és mai napig a legnagyobb romanista játékosok között emlegetik.